Knodt, Karl Ernst: Egyetlen dicsfényem (Mein einziger Ruhm in Hungarian)

Mein Lied hat einen Heimatlaut
und soll ihn immerfort behalten.
Ihm sind von der Natur vertraut
der Wonne und des Wehs Gewalten.

Wie Manchem löste in dem Ton
sich blindverstandnes Heimverlangen;
er war, gleich dem verlornen Sohn,
in weiten Wüsten irr gegangen.

Und Andren ward das kleine Lied
zum lauten, starken Heimatläuten;
nun wußten sie voll Freud und Fried
des Lebens Sinn sich recht zu deuten.

Nie rang ich nach dem goldnen Schein,
noch einem Namen, einem großen.
Mein einzger Ruhm bleib' der allein:
"Er war ein Hort den Heimatlosen."

A versemben a haza cseng
és azt örökké meg is tartja.
Mert a természetében zeng
gyönyör és a kényszer fájdalma.
 
Néha a hangod úgy rezgett
mint egy vakul megértett honvágy;
egy elveszett gyerek, akit  
a pusztán minden remény elhágy.
 
Mások versedben hallották
a hangos otthoni harangszót;
és egy békés örömmel tudták
érezni e földi mulandót.
 
Látszat soha sem érdekelt,
soha sem vágytam egy nagy névre.
Egy dicsőség csak az lehet:
„Ő volt a hontalanok jelképe.”