Bötticher, Georg: A zenefiliszter (Der Musik-Philister in Hungarian)

Kennt ihr den Herrn Musik-Philister?
Er fehlt, wo ein Konzert ist, nie.
Beständig in Verzückung ist er,
Sich wiegend nach der Melodie.

Gern pflegt er diese mitzupfeifen,
Auch trommelt seine Hand den Takt,
Indes die Blicke seitwärts schweifen:
»Bemerkt ihr, wie die Kunst mich packt?!«

Wagt eins zu flüstern nur – so zischt er
Und sieht empört und wütend aus,
Und schließt ein Lieblingsstück, so mischt er
Ein lautes »Bravo!« dem Applaus.

Kommt eine allbekannte Stelle,
So nickt er unaussprechlich-froh.
Doch erst der Spaß, wenn die Kapelle
Ausführt ein Pianissimo –

Dann ist's Genuß, ihm zuzusehen:
Er hebt die Hand, er reckt das Ohr,
Und seine beiden Augen stehen
Gleich eines Frosches Augen vor!

Wenn andre keinen Laut mehr hören,
Lauscht er verklärt und andachtsvoll,
Als kläng das All von Engelschören,
Und – applaudiert dann rein wie toll! –

Nie hat man vor dem letzten Tone
Verlassen sehen ihn den Saal . . .
Und mit dem Schlage, zweifelsohne,
Erscheint er wieder – nächstes Mal.

Ismerik a Zene Barátját?
Egy koncertről sincs távol ő.
Testét extázisok bejárják,
Fő- s altémákra ráng a fő.

Kedvtelve belefütyörészik,
A taktust dobolja keze,
És lesi, vajh’ mindenki nézi,
Látja-e: egy ő s a zene.

Ha csak mukkan valaki, szisszen
S feldühödve tekint körül,
S ha véget ért a mű, legitten
„Bravó!”-val jelzi, hogy’ örül.

Minden szupernépszerü résznek
Őrült vidáman bólogat;
Még jobban élvezed, ha nézed,
Ha pianisszimó akad,

Hogy’ kezdi a leget pucolni:
Kezet emel, hegyez fület,
A szeme ki akar ugorni,
Mint varangyosbéka-ülep.

Ha más fülbe már semmi sem szól,
Ő fülel még ájtatosan,
Vélnéd, angyalok kara zeng jól,
S ő tapsol vadul, agytalan.

Kimenni még nem látta senki
A koncert legvége előtt...
S tuti hogy látod majd bemenni
A holnapi koncertre őt.
   
   
   
Ezt megkaptam, ez éppen a magamfajtán köszörüli a nyelvét.

De nem éppen. Ha a versben szereplő zenebolondnak nincs füle a zenéhez és merő sznobizmusból ott van minden hangversenyen, akkor az nem én vagyok. De nem hiszem, hogy valaki, aki nem élvezi a zenét, minden hangversenyre eljár merő sznobizmusból.

Én a versbeli sznobnál sokkal inkább sznob vagyok, a sznobok között is sznob: mindig csakis akkor mentem és megyek el koncertre, ha olyasmit játszik/játszanak a zenész/zenészek, lett légyen az akár egy Richter vagy egy arkangyalzenekar, ami érdekel, márpedig az az egy-kétszáz engem érdeklő mű a komolyzeneirodalom elenyésző töredéke, és az olysmire is csak akkor megyek el, ha tudom vagy joggal tételezhetem fel, hogy jó lesz az előadás, nem pedig álmatag sőt unalmas.

Ha mindez összejön és nagyon élvezem a zenét, akkor belefütyörészni ugyan nem szoktam, de egy kissé rángatózni, a taktust dobolni, a leget pucolni, azt igen, azt szoktam. Ha valaki beszél, cukorkászacskóval zörög, az nagyon zavar, de gondolom, nem csak engem. Gondolom, Böttlicher is dühös volt, ha versének szavalása közben valaki a székét nyikorgatta. Nem kimenni a teremből ha még nem ért véget darab, az nem nyárspolgári tempó, hanem jómodor kérdése; kimenni, másokat zavarni, az bunkóság. De hát ha valakinek nincs semmi hallása, vagy van és egy kicsit még kellemesen bizsergeti a fülét akármilyen zene, de számára nincs különbség két Beethoven-mű között, akkor érthető, hogy nevetégesnek tartja a zenebolondok extatikus hadonászását. Én is nevetségesnek tartom azokat, akik kritikátlanul lelkesednek minden modern krikszkrakszfestményért vagy ócskavasból összeforrasztott ronda szoborért, mert nincs szemem az ilyesmihez. De azért csak gúnyolódjon rajtam a költő nyugodtan, ha szellemes, akkor élvezem.