Claudius, Mathias: Nagy kutya, kiskutya (Der große und der kleine Hund in Hungarian)

oder Packan und Alard
   
   
Ein kleiner Hund, der lange nichts gerochen
Und Hunger hatte, traf es nun
Und fand sich einen schönen Knochen
Und nagte herzlich dran, wie Hunde denn wohl tun.
  
Ein großer nahm sein wahr von fern:
»Der muß da was zum Besten haben,
Ich fresse auch dergleichen gern;
Will doch des Wegs einmal hintraben.«
   
Alard, der ihn des Weges kommen sah,
Fand es nicht ratsam, daß er weilte;
Und lief betrübt davon, und heulte,
Und seinen Knochen ließ er da.
   
Und Packan kam in vollem Lauf
Und fraß den ganzen Knochen auf.
   
Ende der Fabel
   
»Und die Moral?« Wer hat davon gesprochen? –
Gar keine! Leser, bist du toll?
Denn welcher arme Mann nagt wohl an einem Knochen,
Und welcher reiche nähm ihn wohl?

avagy Packan és Alard
   
   
Egy eb ételszagot már rég nem érzett
S éhezett, de megkönyörült
Végül rajta a kutyavégzet,
Csontot küldött neki. Kutyusunk nekiült.
   
Távolról nézte egy nagyeb:
„Valami jót zabál az ottan,
Olyasmit inkább én egyek.
Fussunk oda határozottan!”
   
Jőni Alard meglátta hamarost.
Vélte, szamársággal határos
A kitartás, mert néha káros;
Jobb — csont nélkül — szaladni most.
   
Packan nagy bőszen odaront.
Általa lesz felfalva csont.
   
A mese vége
   
„S a tanulság?” Eh, arra meg ki gondol?
Olvasó, elment az esze?
Hát kaphat étvágyat szegényember a csonttól?
S a gazdag észreveszi-e?