Klopstock, Friedrich Gottlieb: Sarjadó erdőm (Mein Wäldchen in Hungarian)

Eure Beschattung kühlt schon lang, des lieben

Wäldchens Eichen, ich habe nicht die Wurzel

Dieser hohen Wipfel gesenkt, ihr wuchset

Früher als ich, seid

Jünglinge gleichwohl noch, erhebet höher

Einst die Häupter und streckt wenn sich der Tag neigt,

Längre Schatten. Grünet denn, überlebt; ich

Neid, euch nicht, Eichen!

Will mit Gespielen euch, mit Tränenweiden,

Rings umpflanzen, daß einst, wenn nun die Sonne

Sinkt, in eurer Kühle, durchhaucht von Abend-

Lüften, ihr Laub sich

Leise bewege, dann der Liebling sage

Zu dem Mädchen: »Sie weint ja nicht, sie säuselt,

Lallt Musik; wie fabelte von der schönen

Weide der Vorfahr!«

Wenn von dem Sturm nicht mehr die Eich' hier rauschet,

Keine Lispel mehr wehn von dieser Weide:

Dann sind Lieder noch, die vom Herzen kamen,

Gingen zu Herzen.

Árnyékod már rég üdít, ó, te kedves

tölgyerdő. E nagy fatetők tövét nem

én rejtettem földbe, ti mind korábban

nőttetek itt, mint

én, s még ifjak vagytok, a csúcsotok mind

feljebb száll, és árnyatok egyre hosszabb

alkonytájt; nálam, tölgyes, ha tovább élsz:

én nem irígylem.

Fáidhoz bús fűzeket ültetek hű

társakúl, hogy majd ha a nap lebukkan,

hűsötökben, hol szagos esti szellők

lengnek, a lombjuk

lágyan rezdüljön, míg a kedveséhez

szól a férfi: „Nem sír a fűz: susog, zeng.

Csillogott szemük, ha meséltek a szép

fűzről az ősök."

Majd ha már nem zúg viharokban a tölgy,

suttogás se zizzen a bús füzekről:

zendül még dallam, mely a szívből indul,

szívbe osonva.