Celan, Paul: Hazatérés (Heimkehr in Hungarian)

Schneefall, dichter und dichter,

taubenfarben, wie gestern,

Schneefall, als schliefst du auch jetzt noch.

Weithin, gelagertes Weiß.

Drüberhin, endlos,

die Schlittenspur des Verlornen.

Darunter, geborgen,

stülpt sich empor,

was den Augen so weh tut,

Hügel um Hügel,

unsichtbar.

Auf jedem,

heimgeholt in sein Heute,

ein ins Stumme entglittenes Ich:

hölzern, ein Pflock.

Dort: ein Gefühl,

vom Eiswind herübergeweht,

das sein tauben-, sein schnee-

farbenes Fahnentuch festmacht.

Havazás, egyre sűrűbb

galambszínű, mint tegnap,

havazás, mintha most is aludnál.

Messzefutó fehérség,

rajta végtelen sínyoma

az elveszettnek.

Alatta, rejtve

felgyűrődik

szemsajdítón,

a halmok sora

láthatatlan.

Mindegyiken

egy némaságba suhant én,

melyet hazahoztak a mába:

egy-egy facövek

Amott egy érzés

- átfújja jeges szél-

bogozza galambszínű, hószínű

zászlóselymét.