Kästner, Erich: Élethű románc (Sachliche Romanze in Hungarian)

Als sie einander acht Jahre kannten
(und man darf sagen: sie kannten sich gut),
kam ihre Liebe plötzlich abhanden.
Wie andern Leuten ein Stock oder Hut.

Sie waren traurig, betrugen sich heiter,
versuchten Küsse, als ob nichts sei,
und sahen sich an und wußten nicht weiter.
Da weinte sie schließlich. Und er stand dabei.

Vom Fenster aus konnte man Schiffen winken.
Er sagte, es wäre schon Viertel nach Vier
und Zeit, irgendwo Kaffee zu trinken.
Nebenan übte ein Mensch Klavier.

Sie gingen ins kleinste Cafe am Ort
und rührten in ihren Tassen.
Am Abend saßen sie immer noch dort.
Sie saßen allein, und sie sprachen kein Wort
und konnten es einfach nicht fassen.

Ismerték egymást nyolcadik éve
(jól ismerték ők, szó ami szó)
s eltűnt szerelmük, hűlt helye, vége,
mint eltünik egy kalap, egy dugó.

És búsan játszották a vidámat,
csókoltak, a csókok íze fád,
nézték egymást, de mi a csudának,
És végül a nő sírt. A férfi csak állt.

Odalent kikötő, lehet integetni.
A férfi szerint negyed ötre járt,
kávéra való időcske lett, ni.
A szomszéd verte a zongorát.

A sarkon a picike presszó-bár,
a kávét keverik üptre.
Még este is ott seggelt az a pár
egyedül, nem volt mit mondani már,
s nem ment az egész a fejükbe.