Chamisso, Adelbert von: Ég veled (Lebe wohl in Hungarian)

Wer sollte fragen: wie's geschah?
Es geht auch Andern eben so.
Ich freute mich, als ich dich sah,
Du warst, als du mich sah'st, auch froh.
 
Der erste Gruß, den ich dir bot,
Macht' uns auf einmal beide reich;
Du wurdest, als ich kam, so roth,
Du wurdest, als ich ging, so bleich.
 
Nun kam ich auch Tag aus, Tag ein,
Es ging uns beiden durch den Sinn;
Bei Regen und bei Sonnenschein
Schwand bald der Sommer uns dahin.
 
Wir haben uns die Hand gedrückt,
Um nichts gelacht, um nichts geweint,
Gequält einander und beglückt,
Und haben's redlich auch gemeint.
 
Dann kam der Herbst, der Winter gar,
Die Schwalbe zog, nach altem Brauch,
Und: lieben? - lieben immerdar? -
Es wurde kalt, es fror uns auch.
 
Ich werde geh'n in's fremde Land,
Du sagst mir höflich: Lebe wohl!
Ich küsse höflich dir die Hand,
Und nun ist alles, wie es soll.

Mért érdekelne másokat
hogy történt - az élet ilyen.
Örültem, hogyha láttalak,
s ha láttál, örültél nekem.
 
Az első csók, szádon mi gyúlt,
szivünkben kincs egyszerre lett.
Ha jöttem, arcod kipirult,
ha mentem, elfehéredett.
 
S mindennap újra jöttem én,
eső hullt ránk és napsugár,
átjárta lelkünket a fény,
de elrepült hamar a nyár.
 
Szorítottuk egymás kezét
mosolytalanul, könnytelen,
mindkettőnk őszintén beszélt,
gyönyör volt együtt s gyötrelem.
 
És jött az ősz, aztán a tél,
a fecske is messze repült,
szerelem, mely a sírig él?
Hideg lett, s a szivünk kihült.
 
Messzi országba indulok,
s te kedvesen szólsz: Ég veled.
Könnyedén kezet csókolok,
így volt, s másképp nem is lehet.