Wedekind, Frank: Honvágy (Heimweh in Hungarian)

Über bemooste Steine

Fällt ein rauschender Quell,

Glitzert im Mondenscheine,

Funkelt so silberhell.


Sinnend saß ich daneben,

Sah, wie die Welle schäumt,

Hab vom vergangenen Leben,

Hab von der Zukunftgeträumt.


In der Tiefe der Wogen

Sah ich gar mancherlei,

Viele Gestalten zogen

Grüßend an mir vorbei.


Waren die lieben Seelen,

Die mich dereinst erfreut,

Die meinem Herzen fehlen

Hier in der Einsamkeit.


Tausendmal laß dir danken,

Lieblicher Silberbach,

Daß du den Heimwehkranken

Tröstest im Ungemach;


Daß du aus alten Tagen

Freundliches mir erzählt,

Daß ich dir durfte klagen,

Was meinem Herzen fehlt.

Ott a mohás köveken

egy kis forrás bugyog,

a ragyogó holdfényben

ezüstösen csillog.

Tűnődve mellé ülve

habzó vizét néztem,

a régmúltba merülve

szebb jövőt reméltem.

Ott a hullámok mélyén

oly sok mindent láttam,

's többen ott az út szélén

köszöntöttek bátran.

Azok a lelkek voltak

akiknek örültem,

szívemnek hiányoztak

rég itt körülöttem.

Köszönöm azt most neked

te kis ezüstpatak,

mely egy honvágybeteget

a bajban vigasztal.

Hogy az elmúlt napokból

kedveset elmondtál,

és, hogy panaszkodhatok

mi szívnek, egy hiány.