Falke, Gustav: Késői rózsák (Späte Rosen in Hungarian)

Jahrelang sehnten wir uns,

Einen Garten unser zu nennen,

Darin eine kühle Laube steht

Und rote Rosen brennen.

Nun steht das Gärtchen im ersten Grün,

Die Laube in dichten Reben,

Und die erste Rose will

Uns all ihre Schönheit geben.

Wie sind nun deine Wangen so blaß,

Und so müde deine Hände.

Wenn ich nun aus den Rosen dir

Ein rotes Kränzlein bände

Und setzte es auf dein schwarzes Haar,

Wie sollt ich es ertragen,

Wenn unter den leuchtenden Rosen hervor

Zwei stille Augen klagen.

Mi évekig vágyódtunk,

hogy egy kis kert a miénk legyen,

benne egy kis hűvös lugas

piros rózsákkal nekem.

Most a kis kertben zöldül minden,

a lugast szőlő díszíti,

első rózsa ki nőt már

bimbója még nagyon pici.

Mennyire sápadt az arcod, oly

fáradt vagy, el sem tudsz szökni.

Bárcsak tudnék a rózsákból

egy piros koszorút kötni.

A fekete hajadra tenném,

de, hogy tudnám kibírni,

ha azok a ragyogó rózsák alatt

látnám, a két szép szemed sírni.