Tucholsky, Kurt: Imádság csata után (Gebet nach dem Schlachten in Hungarian)

Kopf ab zum Gebet!

Herrgott! Wir alten vermordeten Knochen

Sind aus den Kalkgraben noch einmal hervorgekrochen.

Wir treten zum Beten vor dich und bleiben nicht stumm.

Und fragen dich, Gott:

Warum -?

Warum haben wir unser rotes Herzblut dahingegeben?

Bei unserm Kaiser blieben alle sechs am Leben.

Wir haben einmal geglaubt... Wir waren schön dumm...!

Uns haben sie besoffen gemacht...

Warum -?

Einer hat noch sechs Monate im Lazarett geschrien.

Erst das Dörrgemüse und zwei Stabsärzte erledigten ihn.

Einer wurde blind und nahm heimlich Opium.

Drei von uns haben zusammen nur einen Arm...

 

Warum -?

Wir haben Glauben, Krieg, Leben und Alles verloren.

Uns trieben sie wie im Kino die Gladiatoren.

Wir hatten das allerbeste Publikum.

Das starb aber nicht mit...

Warum -? Warum -?

Herrgott! Herrgott!

Wenn du wirklich Der bist, als den wir lernten:

Steig herunter von deinem Himmel, dem besternten!

Fahr hernieder oder schick deinen Sohn!

Reiß ab die Fahnen, die Helme, die Ordensdekoration!

Verkünde den Staaten der Erde, wie wir gelitten,

wie uns Hunger, Läuse, Schrapnells und Lügen den Leib zerschnitten!

Feldprediger haben uns in deinem Namen zu Grabe getragen.

Erkläre, daß sie gelogen haben! Läßt du dir das sagen?

Jag uns zurück in unsre Gräber, aber antworte zuvor!

Soweit wir das noch können, knien wir vor dir – aber leih uns dein Ohr!

Wenn unser Sterben nicht völlig sinnlos war,

verhüte wie 1914 ein Jahr

Sag es den Menschen! Treib sie zur Desertion!

Wir stehen vor dir: ein Totenbataillon.

Dies blieb uns: zu dir kommen und beten!

Weggetreten!

Fejet lehajtva, imááához!

Úristen! Mi, az öregek, mármint meggyilkolt csontunk,

a meszesgödörből még egyszer kivánszorogtunk.

Beállunk eléd imához, és nem maradunk némán nézvén az égre.

És úgy kérdünk téged, óh Isten:

Mivégre -?

Mivégre adtuk oda piros vérünket, ami a földre tapadt?

Császárunknál viszont, mind a hat életben maradt!

Mi hittük, hogy „Egyszer”, „Valaha”... Nézhetsz ránk, rettentő sülékre...

Jól megrészegítettek bizony minket, de hát...

Mivégre -?

Egy, még hat hónapig ordítozta a tábori kórházat tele.

Majd a szárított zöldség és két szanitéc végzett vele.

Egy megvakult, és titokban ópiummal festette az eget kékre.

Hármónknak összesen csak egy karja ha volt...

Mivégre -?

Hitet, háborút, életet, és mindent elveszítettünk.

Mint moziban a gladiátorok, bele úgy kerültünk.

Nekünk volt a legjobb közönségünk, aki nézte, mint visznek lépre.

Ám ő biz‘ nem halt meg velünk együtt...

Mivégre -? Mivégre -?

Úristen! Úristen!

Ha te valóban Az vagy, akit kivettünk a tanításokból:

Szállj le ide egeidből, a csillagosokból!

Jöjj ide le, vagy küldd el fiadat, egyszülöttedet!

Tépd le a zászlókat, a sisakokat, az érdemrendeket!

Add hírül a Föld országainak, hogy min mentünk mi át,

miként szelte föl testünket éhség, tetvek, repeszek és hazugság!

Nevedben tábori hitszónokok húztak be, s küldtek az árokba hullani.

Nyilatkozd ki, hogy hazudtak ők! Ugyan, ki fogod ezt te mondani?

Hajts vissza minket árkunkba, de válaszolj elébb! Ne kend el, mint nő a sminket!

Amennyire mi még tudunk, térdet hajtunk előtted –de füled halljon meg minket!

Ha halálunk nem volt teljesen értelmetlen élet,

ne kezeld 1914-et úgy, mint egy évet!

Mondd el ezt az embereknek! Vedd rá őket a dezertálásra!

Állunk előtted: egy Halottzászlóalj, a tanuvallomásra.

Ez maradt nekünk: hozzád jönni és könyörögni!

Lelééépni!