Hoffmann, Heinrich: A szerecsen fiú története (Die Geschichte von den schwarzen Buben in Hungarian)

Es ging spazieren vor dem Tor

ein kohlpechrabenschwarzer Mohr.

Die Sonne schien ihm aufs Gehirn,

da nahm er seinen Sonnenschirm.

Da kam der Ludwig hergerannt

und trug sein Fähnchen in der Hand.

Der Kaspar kam mit schnellem Schritt

und brachte seine Brezel mit.

Und auch der Wilhelm war nicht steif

und brachte seinen runden Reif.

Die schrien und lachten alle drei,

als dort das Mohrchen ging vorbei,

weil es so schwarz wie Tinte sei!

Da kam der große Nikolas

mit seinem großen Tintenfaß.

Der sprach: »Ihr Kinder, hört mir zu

und laßt den Mohren hübsch in Ruh!

Was kann denn dieser Mohr dafür,

daß er so weiß nicht ist wie ihr?«

Die Buben aber folgten nicht

und lachten ihm ins Angesicht

und lachten ärger als zuvor

über den armen, schwarzen Mohr.

Der Niklas wurde bös und wild,

du siehst es hier auf diesem Bild!

Er packte gleich die Buben fest,

beim Arm, beim Kopf, beim Rock und West

den Wilhelm und den Ludewig,

den Kaspar auch, der wehrte sich.

Er tunkt sie in die Tinte tief,

wie auch der Kaspar »Feuer« rief.

Bis übern Kopf ins Tintenfaß

tunkt sie der große Nikolas.

Du siehst sie hier, wie schwarz sie sind,

viel schwärzer als das Mohrenkind.

Der Mohr voraus im Sonnenschein,

die Tintenbuben hinterdrein;

und hätten sie nicht so gelacht,

hätt Niklas sie nicht schwarz gemacht.

A kapu előtt sétált peckesen

Egy kávébarna szerecsen.

Mivel a nap homlokát érte,

Napernyőt tartott föléje.

Odafutott Lalkó serényen,

Zászlót tartott kezében.

Gáspár jött gyors léptekkel,

Egy óriási sóspereccel.

Vilmos sem volt tétlen,

Karikáját hozta éppen.

Kiáltva nevettek mind a hárman,

Mert a néger előttük jártában

Olyan, mint ki megfürdött tintában.

De jött a Mikulás máris,        

Zsákjában a kalamáris.          

Szólt: „Hallgassatok rám szépen,      

Hagyjátok a szerecsent békében!      

Nem tehet ő arról szegény,   

Hogy színe fekete s nem fehér!"       

A fiúk rá mégsem hallgattak,            

Pimaszul arcába kacagtak.    

És nevettek jobban, mint régen        

A szegény fekete négeren.

A Mikulás felforrt dühében,

Ezt láthatod itt a képen.

Megragadta a három gyereket,

Karjukat, fejüket, zekéjüket, mellényüket,

Akik már nem oldhattak kereket.

Bemártja a tintába őket,

Vilmos és Lalkó nyekergett,

Hiába kért Gáspár segítséget.

Tetőtől talpig tintásan

Kerülnek elő mindhárman.

Itt láthatod, mily feketék lettek,

Feketébbek, mint a szerecsen gyerek!

Napsütésben menetel most a fura kis csapat:

Elől a mór, mögötte meg három pacni szalad.

S ha nem nevetnek oly gúnyosan,

A régi színük máig megvan.