Hasonlat, Példa, Kép
Minden, mi Nem-Mulandó!
Isten, ki csapda, lép,
Csak mint költőnek a lant jó...
A nagy Világ-Kerék
Célt Cél után mutat:
Nyomornak — dörgedelmes ég,
Bolondnak — Színdarab...
Világ-Darab, mely Úr,
Lét is meg Látszat is:
Az Örök Bolondság botorul
Bennünket — belevisz!
A vers a Faust zárósorainak parafrázisa:
Hasonlat, Példa, Kép
Minden Mulandó;
Itt lesz, mi csonka, ép
És maradandó;
Mit nincs Szó mondani,
Itt létre kel;
Az Örök Asszonyi
Ide emel.
Nietzsche morálfilozófiája, ha nem tévedek, Goethe Faustján alapul: abból többek között az a tanulság szűrhető le, az, hogy az embernek mint szellemi lénynek nem az a dolga, hogy alávesse magát egy isteni morálnak, hanem az, hogy megvalósítsa önmagát, saját énjét, rendeltetését, akár másokon sőt az egész világon végiggázolva is, „annyi baj legyen”... Mindez a Faustban egyáltalán nem ilyen egyértelmű: ott ez a morálelvetés a Sátántól jön — de maga a morál Istene is elfogadja bizonyos értelemben. Nietsche számára mindez, úgy látszik, sokkal egyértelműbb: az ő számára mindennek a csúcsa a szellemileg felsőbbrendű, önálló, szabad egyénnek korlátlan önmegvalósítása: le a (keresztény) rabszolgamorállal! Mindazonáltal nem szájtáti csodálója ő mindennek, amit Goethe mond. A Faustnak angyalok és szentek „misztikus kórusa” által énekelt zárókórusa szerint egész mulandó, változékony és tökéletlen földi létünk csak képe, szimbóluma valaminek, ami nem-materiális, nem változékony, nem mulandó; ezt a valamit ebben a zárókórusban az ég („itt”) szimbolizálja. Nietzsche számára éppen fordítva. Goethe nem mondja, hogy Isten ártalmas költői fikció; Nietzsche mondja, ebben a versben legalábbis.
Az „Örök Asszonyi”-ra nem reagál a vers, csak Örök Bolondsággá parodizálja, amely nem az égbe visz bennünket, hanem a földi lét félig valódi, félig látszatszínjátékába. Hogy a nőkről mit gondolt Nietzsche, az nem világos, csak az biztos, hogy nincs olyan magas véleménye a nőiségről, mint Goethének.