Nietzsche, Friedrich: Végső kétségbeesés (Verzweiflung in Hungarian)

Von Ferne tönt der Glockenschlag,
Die Nacht, sie rauscht so dumpf daher.
Ich weiß nicht, was ich tuen mag;
Mein Freud' ist aus, mein Herz ist schwer.

Die Stunden fliehn gespenstisch still,
Fern tönt der Welt Gewühl, Gebraus.
Ich weiß nicht, was ich tuen will:
Mein Herz ist schwer, mein Freud' ist aus.

So dumpf die Nacht, so schauervoll
Des Mondes bleiches Leichenlicht.
Ich weiß nicht, was ich tuen soll...
Wild rast der Sturm, ich hör' ihn nicht.

Ich hab' nicht Rast, ich hab' nicht Ruh,
Ich wandle stumm zum Strand hinaus,
Den Wogen zu, dem Grabe zu…
Mein Herz ist schwer, mein Freud' ist aus.

Távolról kongást küld a dóm,
Tompán görög az éjszakán.
Mihez kezdhetnék, nem tudom;
Szívem nehéz, már nem vidám.

Kísértet az idő, lebeg,
Világ, nyüzsgés távolba vész.
Nem tudom, mitévő legyek,
Szivem, már nem vidám, nehéz.

Az éj tompa, borzongató
Hullaszín hold néz odafenn.
Tennem vajon mit volna jó...
Vihar bőg, nem hallja fülem.

Nincs békém, nincs, nincs nyugalom,
Tengerhez hajt némán az ész,
Hullám hív, vagy egy sírhalom...
Szivem, már nem vidám, nehéz.
   
   
   
(Ha ezt a verset az orrom alá dugják azzal, hogy találjam ki, melyik német költő írhatta, akárkire gondoltam volna, de a legkevésbé éppen Nietzschére. Bárki más írhatta volna ezt, de Nietzsche ezt egyáltalán nem írhatta, éppen ő nem — és mégis megírta!... Ebből is látszik, milyen szánalmasak az általánosításaink. Persze ha tudnám, melyik művét mikor írta Nietzsche, akkor nyilván felkiáltanék, hogy „Ja, na persze!” De nem vagyok irodalomtörténész, világéletemben utáltam az irodalomtörténetet, a történeti szemlélettől mindig lúdbőrzött a hátam. Ennek ellenére éppen én nem hiszem azt, hogy egy költő, író, filozófus stb. köteles egész életében mindig ugyanazt az egy nótát fújni...)