Rilke, Rainer Maria: Jer hát, te végső (Komm du, du letzter, den ich anerkenne in Hungarian)

Komm du, du letzter, den ich anerkenne,

heilloser Schmerz im leiblichen Geweb:

wie ich im Geiste brannte, sieh, ich brenne

in dir; das Holz hat lange widerstrebt,

der Flamme, die du loderst, zuzustimmen,

nun aber nähr’ ich dich und brenn in dir.

Mein hiesig Mildsein wird in deinem Grimmen

ein Grimm der Hölle nicht von hier.

Ganz rein, ganz planlos frei von Zukunft stieg

ich auf des Leidens wirren Scheiterhaufen,

so sicher nirgend Künftiges zu kaufen

um dieses Herz, darin der Vorrat schwieg.

Bin ich es noch, der da unkenntlich brennt?

Erinnerungen reiss ich nicht herein.

O Leben, Leben: Draussensein.

Und ich in Lohe. Niemand, der mich kennt.

[Verzicht. Das ist nicht so wie Krankheit war

einst in der Kindheit. Aufschub. Vorwand um

grösser zu werden. Alles rief und raunte.

Misch nicht in dieses was dich früh erstaunte]

Jer hát, te végső, elfogadlak ennek,

tépd, áldatlan kín, testem szövetét:

ahogy lélekben égtem, lásd, ma benned

égek; hosszan perelt e fa sötét

lángoddal, elhárítva lobogásod,

s most táplállak és benned égek én. 

E földi szelíd-voltom dühre váltod

nem-földi pokol düheként.

jövőtlen hágtam, tisztán, szabadon

kusza máglyára, gyötrelem hevébe,

e szívért, tudtam, nem kapok cserébe

jövőt, ha néma kincsét odadom.

Ki ismer még? enyém e tűz-halál?

Emlék se kell, hagyjon el sorra mind.

Ó élet, élet: Odakint.

S én lángok közt. Nem ismer senki már.

[Lemondás ez. Hajdan, gyerekkorodban

a betegség ürügy volt. Haladék,

hogy nagyra nőjj. Sikolyok, suttogások.

Ne vegyítsd ebbe, ami oly csodás volt]

(Utolsó töredék 1926-ból)