Hofmannsthal, Hugo von: A Kínai Császár beszél: (Der Kaiser von China spricht: in Hungarian)

In der Mitte aller Dinge
Wohne Ich, der Sohn des Himmels.
Meine Frauen, meine Bäume,
Meine Tiere, meine Teiche
Schließt die erste Mauer ein.
Drunten liegen meine Ahnen:
Aufgebahrt mit ihren Waffen,
Ihre Kronen auf den Häuptern,
Wie es einem jeden ziemt,
Wohnen sie in den Gewölben.
Bis ins Herz der Welt hinunter
Dröhnt das Schreiten meiner Hoheit.
Stumm von meinen Rasenbänken,
Grünen Schemeln meiner Füße,
Gehen gleichgeteilte Ströme
Osten-, west- und süd- und nordwärts,
Meinen Garten zu bewässern,
Der die weite Erde ist.
Spiegeln hier die dunkeln Augen,
Bunten Schwingen meiner Tiere,
Spiegeln draußen bunte Städte,
Dunkle Mauern, dichte Wälder
Und Gesichter vieler Völker.
Meine Edlen, wie die Sterne,
Wohnen rings um mich, sie haben
Namen, die ich ihnen gab,
Namen nach der einen Stunde,
Da mir einer näher kam,
Frauen, die ich ihnen schenkte,
Und den Scharen ihrer Kinder,
Allen Edlen dieser Erde
Schuf ich Augen, Wuchs und Lippen,
Wie der Gärtner an den Blumen.
Aber zwischen äußern Mauern
Wohnen Völker meine Krieger,
Völker meine Ackerbauer.
Neue Mauern und dann wieder
Jene unterworfnen Völker,
Völker immer dumpfern Blutes,
Bis ans Meer, die letzte Mauer,
Die mein Reich und mich umgibt.
   
   
   
(1897)

Minden Dolgok Közepette
Lakozom én, Fia Égnek.
Asszonyaim, kertem, fáim
Állataim, ezer tavam
Keríti az első Fal.
Őseim ott lent nyugosznak:
Fegyverzetük velük együtt.
Mindnek fején Koronája,
Rend s Illendőség szerint,
Boltívekben laknak ők ott.
Le, a Világnak Szivéig
Döng Fenségem súlyos lépte.
Némán Pázsitpadjaimról
Lábaim zöld zsámolyáról
Négy egyenlő Folyam árad
Kelet-, dél-, észak- s nyugatnak,
Az én Kertem öntözik meg,
Kertemet, mely ez a Föld.
Sötét Szemek tükröződnek.
Vadjaim tarka hulláma
Városoknak tükrözése,
Vak falaké, vadonoké,
Számos népé, arculaté.
Nemeseim csillagokként
Vesznek körül, neve mindnek
Az, mit én adtam nekik
Egy órán, amely egyetlen.
Így lett közel mindegyik.
Nőknek, kiket küldtem nékik,
Gyermekeik seregének,
E Föld minden nemesének
Szemet, Ajkat teremtettem.
Mint virágjainak kertész.
Külső Falak gyűrüjében
Laknak népek katonáim,
Népek földem művelői.
Még, még Falak és még Falak
Amott alávetett népek,
Mindig-tompavérű népek,
S a tenger — Fal, az utolsó,
Világom s magam körül.



A kínai civilizáció egészen a modern időkig, nagyjából épp a vers keletkezésének idejéig, valamiféle koncentrikus körök kiáradásának tekintette a világot, melyeknek középpontja Kína, azon belül Kína fővárosa, azon belül az ún. Tiltott Város, a császár lakhelye, azon belül pedig maga a császár.