Keller, Gottfried: Az éj(szaka) csendje (Stille der Nacht in Hungarian)

Willkommen, klare Sommernacht,

die auf betauten Fluren liegt!

Gegrüßt mir, goldne Sternenpracht,

die spielend sich im Weltraum wiegt!

Das Urgebirge um mich her

ist schweigend wie mein Nachtgebet;

weit hinter ihm hör’ ich das Meer

im Geist und wie die Brandung geht.

Ich höre einen Flötenton,

den mir die Luft von Westen bringt,

indes herauf im Osten schon

des Tages leise Ahnung dringt.

Ich sinne, wo in weiter Welt

jetzt sterben mag ein Menschenkind -

und ob vielleicht den Einzug hält

das vielersehnte Heldenkind.

Doch wie im dunklen Erdental

ein unergründlich Schweigen ruht,

ich fühle mich so leicht zumal

und wie die Welt so still und gut.

Der letzte leise Schmerz und Spott

verschwindet aus des Herzens Grund:

Es ist, als tät der alte Gott

mir endlich seinen Namen kund.

Üdvözöllek, nyáréjszaka,

mely harmatos réten nyugszik!

Köszöntelek, csillagpompa,

mely játszva az égen úszik!

Körülöttem az őshegység

csöndes mint az imádságom:

A távoli hullámverést

hallom lelki citerámon.

Hallom a fuvola hangját

nyugati szél hozza felém,

és ott keleten közben már

egy új nap tárul most elém.

Lehet, hogy e nagy világban

éppen most egy gyermek meghal,

's lehet, hogy ott egy kis házban

újszülött jön nagy robajjal.

De mint ott a sötét völgyben

egy ismeretlen csend honol,

engem most itt a bensőmben

a világ már nem ostromol.

Halk fájdalom, fájdalmas gúny

eltűnik a szív mélyéről;

bűnömnél Isten szemet huny

's megbiztosít hűségéről.