Livaditis, Tasos: Az utolsók (részletek) (Οι τελευταίοι (αποσπάσματα) in Hungarian)

Nύχτα. Κι οι δυο σκιές, εκεί, στο ερημωμένο οικόπεδο
σαν δυο μικρά έντομα πιασμένα,
στην πελώρια αράχνη του φεγγαριού.

Κάθε τόσο ακουγόταν πυροβολισμοί στο βάθος.
-Μα δε βλέπεις, χαθήκαν όλα. Φύγε! Είπε εκείνη.
Ο άντρας φόρεσε το κράνος του. Δε μίλησε.
-Λυπήσου τη ζωή σου, του ξανάπε. Σ’ αγαπώ!
Και πάλι ο άντρας δε μίλησε.
Τη φίλησε βιαστικά και χάθηκε μες στο σκοτάδι.
Πολεμούσε.

Τον ξαναντάμωσα έπειτα από χρόνια.
Έβγαινε με τα χέρια στις τσέπες από να σφαιριστήριο.
Με γνώρισε.
«Παρά λίγο να σκοτωθώ τότε» είπε
«Τώρα πάνω σ αυτά τα ξύλινα ανθρώπινα ομοιώματα
προσπαθώ να σκοτώσω ότι απόμεινε από μένα.» Γέλασε...
Κι ύστερα μ έναν άλλο τόνο-σχεδόν εκδικητικό:
«Μου δίνεις πενήντα δραχμές;;; ξέρεις,
έχω δυο χρόνια να κοιμηθώ με γυναίκα.»

Και θυμήθηκα εκείνη τη ραγισμένη φωνή
μέσα στην παγωνιά του φεγγαριού..
«Λυπήσου τη ζωή σου. Σ' αγαπώ !!!»
Και πέφταν πυροβολισμοί και δε μας σκότωναν...

…

Συχνά μισήσαμε ως το θάνατο ή άλλοτε
αγαπήσαμε ως τον εξαγνησμό
η περιφάνια μας έκανε, καμιά φορά, να κλάψουμε,
ο εγωισμός
πολλά να στερηθούμε, ο φόβος μήπως
αποτύχουμε,
η αίσθηση του ανεκπλήρωτου
όταν είχαμε πετύχει, φιλοδοξίες, τύψεις,
γενναιότητες, που
σαν μεγεθυντικοί φακοί μεγάλωναν ως το άπειρο
τον ελάχιστο ευατό μας....

Και δεν είδαμε τίποτα απ'τον απέραντο κόσμο!

Éjszaka. És ez a két árny ott, az üres telken,
akár két bogár
az óriás hold-pók csápjai közt.

A háttérben szakadatlan lövöldözések.
- De hát nem látod, minden elveszett. Menj - szólt
a nő. A férfi sisakját tette fejére. Hallgatott.
- Szánd meg az életedet - kezdte újra. - Szeretlek.
S a férfi hallgatott. Sietve megcsókolta a nőt, s eltűnt
a sötétben.
Ez volt a harc kora.

Évek múltán találkoztam vele. Zsebredugott kézzel,
egy kávéházból lépett ki éppen.
Megismert. „Kis híján odavesztem, akkor" -
mondta. „Most ezekre az emberformájú
rexbábukra próbálom elöldösni azt, ami
akkori magamból megmaradt." Nevetett.
S aztán, egészen más hangon, csaknem támadóan
„Adj ötven drachmát, tudod, nem voltam nővel
idestova két éve már."

És akkor eszembe ötlött az a hasadozott hang,
ott a holdfény hidegében
„Szánd meg az életedet. Szeretlek."
És robogtak a lövedékek és nem pusztítottak el akkor...

…

Szerettünk szerfölött, bolondulásig, gyűlöltünk,
kétségbeestünk, halálosan,
gyakran síráshoz vezetett a büszkeségünk és
az önzés,
hogy sok mindennek híján legyünk, a nagyravágyás,
az álmok és a szenvedélyek pusztítottak,
a félelem, nehogy kudarcot valljunk,
az elérhetetlenség érzése, amikor sikerünk volt,
a lelkifurdalások, bátor tettek, maguk a reményeink,
melyek, nagyítólencsék, megnövelték végtelenül
parányi énünk - egy, ahogy mondani szokták:
tartalmas, teli élet...

S nem láttunk semmit a végtelen világból.