This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

St. Vincent Millay, Edna: 3. Szonett — egy vers, két fordító, három fordítás + egy vita (Sonnet III in Hungarian)

Portre of St. Vincent Millay, Edna

Sonnet III (English)

   
   
   
    
Mindful of you the sodden earth in spring,
   And all the flowers that in the springtime grow,
   And dusty roads, and thistles, and the slow
Rising of the round moon, all throats that sing
The summer through, and each departing wing,
   And all the nests that the bared branches show,
   And all winds that in any weather blow,
And all the storms that the four seasons bring.

You go no more on your exultant feet
   Up paths that only mist and morning knew,
Or watch the wind, or listen to the beat
   Of a bird’s wings too high in air to view,—
But you were something more than young and sweet
   And fair,—and the long year remembers you.

   

       

=====================

A fordítói verseny úgy kezdődött, hogy Efraim Israel párbajra hívta ki Bittner Gábort, az pedig fölvette a kesztyűt. A verspárbajt prózai szópárbaj előzte  meg és főleg követte; íme e szópárbaj ultrarövid kivonata. 

Efraim Israel: „Rendezhetnénk fordítói versenyt, mit szólnál hozzá? Így legalább egy ember biztosan elolvassa fordításunkat, t.i. a vetélytárs... Számomra ez egy kicsit »veszélyes«, mert ama nemtudomhány eset közül, amikor mindketten lefordítottuk ugyanazt a verset, több esetben a te fordításod lett jobb: színesebb és frappánsabb. De ez legyen a legnagyobb »baj«.”  

Versenyeznünk angol verseken lehetne. A francia versektől húzódozom, mert nem akarózik jambikus vagy trochaikus versekben fordítanom őket, annak ellenére, hogy az könnyű és hogy mindenki azt csinálja. Angolból vagy németből fordított versnek sem „olyan” a ritmusa, mint az eredeti versé, de legalább emlékeztet rá; francia vers jambikus vagy trochaikus fordítása még csak nem is emlékeztet, sőt ordítóan különböző jellegű ritmust ad. Az a módszer, amelyet kitaláltam helyette (és ismertettem  Sully Prudhomme Naplemente c. versénél), rettentő nehéz, ráadásul az is inkább csak amúgy elméletileg hasonlít a francia vers ritmusára. De hogy legalább nem fülbemászó fordításokat eredményez, mint a jambikus vagy trochaikus fordítás, az énszerintem előnye és érdeme módszeremnek, bárha nem hiszem is, hogy akadna akárcsak egyetlen ember is a magyar hazában, aki ebben egyet értene velem, ha egyáltalán tudomást szerezne róla.” 


=====================  

Bittner Gábor: „Most, azt hiszem, az enyém jobb lett, de cincáld.”     

Efraim Israel: „Én is azt hiszem, hogy magyar versnek jobb a tiéd: szokásod szerint tele van kiugróan plasztikus, színes nyelvi leleményekkel. Fordításnak az enyém, az én szokásom szerint, „fordításabb”, kevésbé kalandozik el az eredetitől.

Kitűnő példa erre mindjárt a 2. sor fordítása. Tenálad: „szárba szökkenő". Telitalálat! Gyönyörű, érdekes, szuggesztív kifejezés, tősgyökeresen magyar és még csak nem is amúgy földszagúan, gubásan-subásan magyar. Esz a sárga irígység, hogy ezt te leleményezted oda, te disznó (le cochon!"), nem én, pedig még bele is rímelne az én fordításomba is. Pedig én is nagyon gyakran írok le ugyanilyen színes kifejezéseket; ez most speciell nem jutott eszembe. — Ám ha eszembe jutott volna, akkor nem fért volna oda... Mert énszerintem  fontos dolog — teszerinted nem fontos, ne is tiltakozz — tiszteletben tartani az eredeti vers stilisztikai sajátságait is, amennyire lehet, nem csak prózára is lefordítható, úgynevezett „mondanivalóját", bölcs gondolatait: a költészet énszerintem nem filozófia és nem fejtágítás, hanem valami más, és nem csak énszerintem. Énszerintem fontos az, hogy az „all" (minden) szó ötször oda van írva. Nem világrengető ötlet, mégis a vers egyik sajátossága. Ezért írtam azt, hogy  ahány csak benne nő". Mind erről lásd még alant.

Mindazonáltal azt hiszem, vagy legalábbis remélem, hogy az én fordításaim sem  fordításízűek azaz vazelinízűek mint rengeteg magyar versfordítás, még a legjobbak közül valók is, legalábbis helyenként. Állandó dilemmám, hogy minél inkább kövesse-e a fordítás az eredetinek bizonyos jellemző vonásait, vagy legyen-e inkább minél színesebb, minél jobb, belevalóbb magyar vers, és sebaj-e, ha csak amúgy távolabbról emlékeztet az eredetire. Mindkét ideál csak úgy-ahogy valósítható meg; mindig valahol a kettő között kell megállapodni.  

Förgeteg! Olyan lehengerlő magyar szavak vannak, hogy csak irigyelhetjük saját magunkat. A nyugati nyelvekben mintha sokkal kevesebb ilyen bombaszó volna, ebben a versben is csupa stilisztikailag semleges szó található, az »exultant« kivételével, az meg éppenséggel absztrakt szó, éppenséggel nem színes, nem a vizuális képzeletet sokkolja.  Persze éppen ezért jó az, hogy „exultant feet«; fordításomban a „lelkes láb« ezt a hatást halványabban adja vissza, a te »lábad vígan«-od meg egyáltalán nem. Szerintem te is jobban tennéd, ha lelkes lábat írnál, sőt még inkább azt, hogy »ujjongó lábad már ösvényt se jár«.”

B. G. : A láb magyarul nagyon konkrét és képszerű, ezért csak konkrét és képszerű jelzőt visel el, bármi mással komikussá válik. (Szerintem ilyen a »lelkes láb« hatása is.) A »víg« az menekülőút, mert epitheton ornans-i elkopottságában nem zavar vizet legalább, viszont mégis hozzátesz valamit.”

E. I.: „Ezt kézből kontrázom: a modern költészet egyik jellemző vonása éppen a jelző és a jelzett szó inkongruenciája, de még népdalokban is van ilyesmi: »nem eszik az [a vörösszárnyú keszeg] egyebet: csak szerelem-gyökeret«, vagy: »Tekintetes káposztát, méltóságos rántottát« [evett a vadliba]... Legyél következetes, és tartsd komikusnak ezt is Szabó Lőrinc Az utolsó perc a vigasz előtt című, egyáltalán nem komikus versében: »óh, most hiába / nyílnak ki a lélek / ujjongó szárnyai, mert / a maga-kínzó / türelmetlenség vad keze / égig halmozza előttük / a pillanatok / megduzzadt torlaszait«, meg még a »dacos torkából«-t is ugyanabban  versben!!!

B.G.: „Ezek a példák nem cáfolják az állításomat.” 

E.I.: „??? Viccelsz? Hogy’ vagy képes leírni ilyen abszurdumot? Mondjuk, hogy a tekintetes káposzta nem cáfolja, mert az komikus, de már hogy’ mondhatsz olyat, hogy az ujjongó szárny meg a vad kéz sem cáfolja? Mifeneféle különbség van láb és kéz meg a szárny között, a lábat jelentő főnév és a kezet illetve szárnyat jelentő főnév között? És mi különbség van az angol láb meg a magyar láb között? A magyar láb konkrétabb és képszerűbb, mint az angol láb?? Na ne. Azt mondhatod, hogy olyan szavaknak, mint nyár, faluvége, ökörnyál, szellem, nagyúr, vacsora stb. nem ugyanolyan aurájuk van a két nyelvben, sőt sokszor nem is egészen ugyanazt a jelentéskört fedik le. De kéznek, lábnak egyik nyelvben sincs semmiféle aurája, az aurát itt az oda nem illő exultant (ujjongó) jelző lebegteti köré. Szegényítés elsikkadni hagyni ilyen sajátságos szószerkezetet, azt írni ujjongó láb helyett, hogy a láb vígan. Az, hogy a magyar fordítás szinte elkerülhetetlenül képszerűbb, színesebb, sőt akár valamelyest konkrétabb is az eredeti angol versnél, az nem azt jelenti, hogy ilyen sajátságos inkongruens jelzős szerkezetből Megy-a-juhász-szamáront kell csinálni, akinek szomorúan vagy vígan, de földig ér a lába, a szikes magyar anyaföldig. Ha meg a »lelkes láb« komikus, akkor az »exultant feet« is komikus, és még szűkkeblűbb szegényítés kihagyni a komikus elemet!

A te »égmagas«-od nagyon jó szó, már melléknévnek is, de te ráadásul főnévként használod! Le a kalappal! Nagyon szeretem az ilyesmit.

Az angolban is van rengeteg színes, szemléletes, szuggesztív szó és kifejezés, de úgy veszem észre, hogy nem csak ez a vers, hanem általában az angol versek nemigen élnek velük; hogy stilisztikailag sokkal semlegesebbek a magyar versek átlagánál, fogalmak, gondolatok kombinációja, szembeállítása stb. felé tolódik el.bennük a hangsúly. Tehát hogy a jelentős angol vers általában sokkal kevésbé színes, sokkal absztraktabb a jelentős magyar versek »átlagánál«, Emiatt fölmerülhet olyan igény, hogy magyar fordításuk se legyen olyan színes, legyen stilisztikailag sokkal semlegesebb. Elméletileg legitim igény lehet. De hát gyakorlatilag ez vizenyős, unalmas magyar versfordításokoz vezetne, márpedig a unalom rossz tanácsadó... A döntéshez tudni kellene, hogy mi is egyáltalán a versfordítás célja, funkciója, kihez szól és minek: hát nincs már amúgy is megemészthetetlenül, észbontóan rengeteg érdekes, jó sőt zseniális magyar vers? Rába György szerint (A szép hűtlenek) Babitsék a versfordításban nem is annyira »tolmácsolást« láttak, hanem saját költészetük meghosszabbítását. De hát az Isten szerelmére, mi meghosszabbítanivaló volt Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi költészetén?? Gábor, te még tudod, miért magyarítunk mi idegen, gyakran groteszk, bizarr, alig érthető, sőt gyakran eleve senkihez sem szóló, »l’art pour l’art« verseket? Én nem tudom. És mégis az a mániám, hogy a lehető legkövetkezetesebben legyen átmentve minél több fölösleges vers minél több fölösleges, szokatlan és bizarr sajátossága. Hogy a kihegyezett zab minél hegyesebb legyen...

   

   



Uploaded byEfraim Israel
Source of the quotationhttps://en.wikisource.org/wiki/Page: Renascenceotherp00milluoft.pdf/84

3. Szonett — egy vers, két fordító, három fordítás + egy vita (Hungarian)

   Efraim Israel eredeti, szabályosan jambikus fordítása:

Tud rólad tavasszal víz és talaj,
   Mag és virág, ahány csak benne nő,
   Út, por, bogáncs, a lassan feljövő
Kerek hold s minden csőr, dal, csöppnyi zaj,
A nyár, s minden szárny ha száll, el, a raj,
   Minden fészek, csupasz ágon ülő,
   Fuvallat mit küld nyár- vagy télelő,
S a négy évszakban minden szélrobaj.

Lelkes lábad többé sosem halad
   Ködöt csak s hajnalt ismert utakon,
Nem fürkészel szelet, sem szárnyakat
   Ha magasan vernek, nem láthatón —
Te több voltál mint bájos szép alak —
   S emlékszik rád a hosszú év, nagyon.


   Bittner Gábor fordítása:

Az ázott föld terád óvón ügyel,
S tavasz virága, szárba szökkenő,
Utak pora, bogáncs, lassan kelő
Kerek hold, sok torok, mely énekel
Egy nyáron át, szárnyak, röppenve el,
És fészek, pőre ágon billegő,
És fúvó szél, ha jó, ha rossz idő,
És förgeteg, négy évszakot seper.
Lábad vígan többé ösvényt se jár
Csak reggel és köd ismerték nyomát
Szelet nem nézel, nem hallod te már
Az égmagasba tűnt szárnyak zaját,
De több voltál, mint ifjú, tiszta báj,
S szépség - az év emlékezik reád.


   Efraim Israel módosított fordítása:

Tud rólad tavasszal víz és talaj,
   Mag és virág, ahány csak abban nő,
   Út, por, tüske, a fel lassan tűnő
Kerek hold s minden csőr, dal, fütty, sóhaj,
A nyár, s minden szárny ha száll, el, víg raj,
   Minden fészek, csupasz ágon ülő,
   Fuvallat mit küld nyár- vagy télelő,
S négy évszak vihara, eső, szél, zaj.

Ujjongó lábad többé nem halad
   Ködöt csak s hajnalt ismert utakon,
Nem fürkészel szelet, sem szárny-hadat
   Ha fönt, fönt ver, fönt, és nem látszódón —
Te több voltál mint bájos szép alak —
   S emlékszik rád a hosszú év, nagyon.

 ================  

Például ez a zabszem: A You go no more on your exultant feet / Up paths that only mist and morning knew-t szerintem nem jól értetted (»na és«, mondhatnád erre...): a that nem a feet-re vonatkozik hanem a paths-ra, vagyis ‘nem jársz többé olyan ösvényeken, amelyeket csak a köd meg a reggel ismert’, esetleg: ‘amelyek csak ködöt stb. ismertek’, ami ugyanaz.  »Lábad vígan többé ösvényt se jár Csak reggel és köd ismerték nyomát«: ez jól hangzik, de az eredetiben nem az áll, hogy a láb nem fog egyáltalán ösvényen járni, hanem: olyan ösvényen nem fog járni, amelyek mindig hajnalian ködösek. (Ez talán embernemjárta ösvényeket jelent: ember nem, csak hajnali köd járta őket. – Hogyan jött létre az ösvény, ha sohase jártak rajta? De ez már a költő baja, lelke rajta. Lehet állatok járta csapás is. Mondjuk, hogy ez szimbolista szimbolum, tehát nem kell se valóságszerűnek se következetesnek lennie. De mi baja van a költőnek a hajnali köddel, ha ugyanő szereti a viharokat és egyáltalán bármiféle időjárást, a rosszat is??)

Az eredetiben egyáltalán nem irreleváns az, hogy minden virág, minden torok, minden szárny ígymegúgy, a 6.-8. sorról nem is beszélve. Ha csak egyszer állna ott az a »minden«, akkor sem volna irreleváns, de ötször áll ott, obszesszíve, a te fordításodban meg egyszer sem. Persze odaértendő, de az nem ugyanaz.”   

B.G. „A »minden« szerintem sem irreleváns, de nem értelmi relevanciája van, illetve csak annyiban, amennyiben az én változatomban is odaértendő szerinted is.”  

E.I. „A »minden«-t nem oldottad meg, hiába »értendő oda«. Az értelmi relevanciáját megoldottad, de a stilisztikai relevanciáját nem oldottad meg: azt elsinkófáltad. (Az ilyen szóismétlésnek valami neve is van a stilisztikában, azt hiszem, polysyndeton.) Teszerinted csak az értelmi relevancia fontos; nem vagy egyedül. Énszerintem nem, és én se vagyok egyedül. A vers elsősorban nem értelem, hanem stilisztika. A verset nem gondolatokkal csinálják hanem szavakkal, mondta Mallarmé. Ez ugyan nem 100 %-ig igaz, még Mallarmé verseiben sem, mégis nagyon megszívlelnivaló kijelentés.”   

================== =    

B.G.: „Szerintem ennél a versnél van fontossága, hogy szépen, természetesen hömpölygő jambusokból (stb.) álljon. Ez a te változatodban viszonylag rendszeresen akadozik.” 

E.I.   „1. Nem tudom, mi az, hogy »hömpölygő«, az ilyen szóvirágokat én csak a versekben értem annyira, amennyire ott érteni lehet és kell őket.

2. Szerintem még a magyaros verselés sem természetes dolog, pedig az a magyar beszéd ú.n. „szólamokra” való tagolódására és hangsúlyaira épül; hát még akkor az ókori eredetű, mesterségesen feltámasztott, nyelvellenes jambikusság. Arra még sokkal inkább igaz az, amit Jakobson mond: hogy a vers a nyelven tett szisztematikus erőszak — annak ellenére, hogy a jambikus vers olyan kellemesen, elringatóan hullámzik, mint a Palatimus-strand hullámmedencéje.

3. Az eredeti vers 14 sorából 6 egyáltalán nem jambikus, azaz nem váltakoznak bennük a hangsúlytalan és hangsúlyos szótagok, pl.:

  

Rising of the round moon, all throats that sing   vagy

Of a bird’s wings too high in air to view,—

    

Emiatt csináltam újabb, módosított verziót.

A kötelezően rövid utolsó előtti szótagon kívül nincs mit »elrontani«, jambustalanítani, ezért csak ezzel lehetett mérsékelni  a fordítás úgynevezett jambikus »hömpölygését«, az ugyanis nem hiányzott a fordításból, hanem éppen ellenkezőleg túltengett benne.”   

=================    

B. G. nem töpreng a lefordítandó eredeti versek prozódiai arculatán, hanem elképzeli, hogy milyen magyar versritmus felelne meg nekik...   

E. I. a ritmikai „megfelelés” tárgyában szkeptikus, különben is a versek óriási többségét jambikusan fordítják magyarra, és bár teljesen elég, ha az utolsó versláb  jambus igazán ( u  , egy rövid és egy hosszú szótag), sőt hogy csak az utolsó (vagy az utolsó előtti) szótag legyen valóban rövid, tehát magyarul sokféleképpen valósulhat meg a sor, mindazonáltal ez a sorvég annyira jambikussá, lüktetővé kényszeríti az egész verssort, hogy a magyar jambikus vers általában szinte elkerülhetetlenül kellemes, fülbemászó — tehát monoton... Bittner Gábor pedig még gondosan ügyel is rá, hogy ne csak a sorvég perdüljön jól, hanem minél több igazi   u —  verslábból álljon minden sor. Igaz, hogy ebben egyáltalán nem áll egyedül a magyar verselésben. De ő odaáig megy el, hogy nem is tartja jambikusnak az olyan verset, amely nem lüktet folyton ilyen akkurátusan, így pl. a Jónás könyvét. Hogy a prozódia magyar szabályai szerint a Jónás könyve egyértelműen jambikus, az B. G.-t nem befolyásolja,  mert őt a szabályok nem érdeklik, mesterségesen és utólag kitalált absztrakcióknak tartja őket. Ennek ellenére nem tudatosan, mégis messze túlteljesítve követi a szabályt, és ennek ellenére (?) — kitűnően versel; őszerinte azért, mert fülbemászóan „hömpölyögnek” a verssorai, E. I. szerint pedig azért, mert nagy nyelvi fantáziája van, fordításai színesek, leleményesek, plasztikusak, nem fordításízűek. 

B.G.: „Nem igaz az úgy, hogy nem töprengek az eredeti versek prozódiai arculatán, nagyon is töprengek rajtuk, és olyanokat választok, amelyeknél arra jutok, hogy igen, ezt meg tudom csinálni így vagy úgy (persze leginkább annak örülök, ha jambikusan), és az nem lesz hamisítás, viszont jól is fog szólni magyarul.”

E.I.: „Mire való a töprengés, ha a végén úgyis mindig ugyanaz a jóllüktető jambus jön ki minden töprengésedből? Ezen a versen is csak töprengtél, emiatt nem vetted észre, hogy 14 sorából 6 egyáltalán nem is jambikus. Igaz, hogy én sem mindjárt vettem észre, csak miután megtámadtad fordításom állítólagos jambustalanságát... (Ezek szerint a te fantazmagóriáidnak köszönhetem, hogy végülis még idejekorán észrevettem. Számomra hasznos volt tehát, hogy ölre mentünk, éljenek a konfliktusok! Éljenek azok, akik következetesen kitartanak tévedéseik mellett! Élj!)”



Uploaded byEfraim Israel
Source of the quotationsaját fordítások

minimap