This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Bly, Robert: Vasjankó (részlet) (Iron John (detail) in Hungarian)

Portre of Bly, Robert

Iron John (detail) (English)

Chapter One


The Pillow and the Key

We talk a great deal about "the American man," as if there were some constant quality that remained stable over decades, or even within a single decade.

The men who live today have veered far away from the Saturnian, old-man-minded farmer, proud of his introversion, who arrived in New England in 1630, willing to sit through three services in an unheated church. In the South, an expansive, motherbound cavalier developed, and neither of these two "American men" resembled the greedy railroad entrepreneur that later developed in the Northeast, nor the reckless I-will-do-without culture settlers of the West.

Even in our own era the agreed-on model has changed dramatically. During the fifties, for example, an American character appeared with some consistency that became a model of manhood adopted by many men: the Fifties male.

He got to work early, labored responsibly, supported his wife and children, and admired discipline. Reagan is a sort of mummified version of this dogged type. This sort of man didn't see women's souls well, but he appreciated their bodies; and his view of culture and America's part in it was boyish and optimistic. Many of his qualities were strong and positive, but underneath the charm and bluff there was, and there remains, much isolation, deprivation, and passivity. Unless he has an enemy, he isn't sure that he is alive.

The Fifties man was supposed to like football, be aggressive, stick up for the United States, never cry, and always provide. But receptive space or intimate space was missing in this image of a man. The personality lacked some sense of flow. The psyche lacked compassion in a way that encouraged the unbalanced pursuit of the Vietnam war, just as, later, the lack of what we might call "garden" space inside Reagan's head led to his callousness and brutality toward the powerless in El Salvador, toward old people here, the unemployed, schoolchildren, and poor people in general.

The Fifties male had a clear vision of what a man was, and what male responsibilities were, but the isolation and one-sidedness of his vision were dangerous.

During the sixties, another sort of man appeared. The waste and violence of the Vietnam war made men question whether they knew what an adult male really was. If manhood meant Vietnam, did they want any part of it? Meanwhile, the feminist movement encouraged men to actually look at women, forcing them to become conscious of concerns and sufferings that the Fifties male labored to avoid. As men began to examine women's history and women's sensibility, some men began to notice what was called their feminine side and pay attention to it. This process continues to this day, and I would say that most contemporary men are involved in it in some way.

There's something wonderful about this development—I mean the practice of men welcoming their own "feminine" consciousness and nurturing it—this is important—and yet I have the sense that there is something wrong. The male in the past twenty years has become more thoughtful, more gentle. But by this process he has not become more free. He's a nice boy who pleases not only his mother but also the young woman he is living with.

In the seventies I began to see all over the country a phenomenon that we might call the "soft male." Sometimes even today when I look out at an audience, perhaps half the young males are what I'd call soft. They're lovely, valuable people—I like them— they're not interested in harming the earth or starting wars. There's a gentle attitude toward life in their whole being and style of living.

But many of these men are not happy. You quickly notice the lack of energy in them. They are life-preserving but not exactly life-giving. Ironically, you often see these men with strong women who positively radiate energy.

Here we have a finely tuned young man, ecologically superior to his father, sympathetic to the whole harmony of the universe, yet he himself has little vitality to offer.

The strong or life-giving women who graduated from the sixties, so to speak, or who have inherited an older spirit, played an important part in producing this life-preserving, but not life‐giving, man.

I remember a bumper sticker during the sixties that read "WOMEN SAY YES TO MEN WHO SAY NO." We recognize that it took a lot of courage to resist the draft, go to jail, or move to Canada, just as it took courage to accept the draft and go to Vietnam. But the women of twenty years ago were definitely saying that they preferred the softer receptive male.

So the development of men was affected a little in this preference. Nonreceptive maleness was equated with violence, and receptive maleness was rewarded.

Some energetic women, at that time and now in the nineties, chose and still choose soft men to be their lovers and, in a way, perhaps, to be their sons. The new distribution of "yang" energy among couples didn't happen by accident. Young men for various reasons wanted their harder women, and women began to desire softer men. It seemed like a nice arrangement for a while, but we've lived with it long enough now to see that it isn't working out.

I first learned about the anguish of "soft" men when they told their stories in early men's gatherings. In 1980, the Lama Community in New Mexico asked me to teach a conference for men only, their first, in which about forty men participated. Each day we concentrated on one Greek god and one old story, and then late in the afternoons we gathered to talk. When the younger men spoke it was not uncommon for them to be weeping within five minutes. The amount of grief and anguish in these younger men was astounding to me.

Part of their grief rose out of remoteness from their fathers, which they felt keenly, but partly, too, grief flowed from trouble in their marriages or relationships. They had learned to be receptive, but receptivity wasn't enough to carry their marriages through troubled times. In every relationship something fierce is needed once in a while: both the man and the woman need to have it. But at the point when it was needed, often the young man came up short. He was nurturing, but something else was required—for his relationship, and for his life.

The "soft" male was able to say, "I can feel your pain, and I consider your life as important as mine, and I will take care of you and comfort you." But he could not say what he wanted, and stick by it. Resolve of that kind was a different matter.

In The Odyssey, Hermes instructs Odysseus that when he approaches Circe, who stands for a certain kind of matriarchal energy, he is to lift or show his sword. In these early sessions it was difficult for many of the younger men to distinguish between showing the sword and hurting someone. One man, a kind of incarnation of certain spiritual attitudes of the sixties, a man who had actually lived in a tree for a year outside Santa Cruz, found himself unable to extend his arm when it held a sword. He had learned so well not to hurt anyone that he couldn't lift the steel, even to catch the light of the sun on it. But showing a sword doesn't necessarily mean fighting. It can also suggest a joyful decisiveness.

The journey many American men have taken into softness, or receptivity, or "development of the feminine side," has been an immensely valuable journey, but more travel lies ahead. No stage is the final stop.

 

Finding Iron John

One of the fairy tales that speak of a third possibility for men, a third mode, is a story called "Iron John" or "Iron Hans." Though it was first set down by the Grimm brothers around 1820, this story could be ten or twenty thousand years old.

As the story starts, we find out that something strange has been happening in a remote area of the forest near the king's castle. When hunters go into this area, they disappear and never come back. Twenty others go after the first group and do not come back. In time, people begin to get the feeling that there's something weird in that part of the forest, and they "don't go there anymore."

One day an unknown hunter shows up at the castle and says, "What can I do? Anything dangerous to do around here?"

The King says: "Well, I could mention the forest, but there's a problem. The people who go out there don't come back. The return rate is not good."

"That's just the sort of thing I like," the young man says. So he goes into the forest and, interestingly, he goes there alone, taking only his dog. The young man and his dog wander about in the forest and they go past a pond. Suddenly a hand reaches up from the water, grabs the dog, and pulls it down.

The young man doesn't respond by becoming hysterical. He merely says, "This must be the place."

Fond as he is of his dog and reluctant as he is to abandon him, the hunter goes back to the castle, rounds up three more men with buckets, and then comes back to the pond to bucket out the water. Anyone who's ever tried it will quickly note that such bucketing is very slow work.

In time, what they find, lying on the bottom of the pond, is a large man covered with hair from head to foot. The hair is reddish—it looks a little like rusty iron. They take the man back to the castle, and imprison him. The King puts him in an iron cage in the courtyard, calls him "Iron John," and gives the key into the keeping of the Queen.

Let's stop the story here for a second.

When a contemporary man looks down into his psyche, he may, if conditions are right, find under the water of his soul, lying in an area no one has visited for a long time, an ancient hairy man.

The mythological systems associate hair with the instinctive and the sexual and the primitive. What I'm suggesting, then, is that every modern male has, lying at the bottom of his psyche, a large, primitive being covered with hair down to his feet. Making contact with this Wild Man is the step the Eighties male or the

Nineties male has yet to take. That bucketing-out process has yet to begin in our contemporary culture.

As the story suggests very delicately, there's more than a little fear around this hairy man, as there is around all change. When a man begins to develop the receptive side of himself and gets over his initial skittishness, he usually finds the experience to be wonderful. He gets to write poetry and go out and sit by the ocean, he doesn't have to be on top all the time in sex anymore, he becomes empathetic—it's a new, humming, surprising world.

But going down through water to touch the Wild Man at the bottom of the pond is quite a different matter. The being who stands up is frightening, and seems even more so now, when the corporations do so much work to produce the sanitized, hairless, shallow man. When a man welcomes his responsiveness, or what we sometimes call his internal woman, he often feels warmer, more companionable, more alive. But when he approaches what I'll call the "deep male," he feels risk. Welcoming the Hairy Man is scary and risky, and it requires a different sort of courage. Contact with Iron John requires a willingness to descend into the male psyche and accept what's dark down there, including the nourishing dark.

For generations now, the industrial community has warned young businessmen to keep away from Iron John, and the Christian church is not too fond of him either.

Freud, Jung, and Wilhelm Reich are three investigators who had the courage to go down into the pond and to accept what they found there. The job of contemporary men is to follow them down.

Some men have already done this work, and the Hairy Man has been brought up from the pond in their psyches, and lives in the courtyard. "In the courtyard" suggests that the individual or the culture has brought him into a sunlit place where all can see him. That is itself some advance over keeping the Hairy Man in a cellar, where many elements in every culture want him to be. But, of course, in either place, he's still in a cage.

 

The Loss of the Golden Ball

Now back to the story.

One day the King's eight-year-old son is playing in the courtyard with the golden ball he loves, and it rolls into the Wild Man's cage. If the young boy wants the ball back, he's going to have to approach the Hairy Man and ask him for it. But this is going to be a problem.

The golden ball reminds us of that unity of personality we had as children—a kind of radiance, or wholeness, before we split into male and female, rich and poor, bad and good. The ball is golden, as the sun is, and round. Like the sun, it gives off a radiant energy from the inside.

We notice that the boy is eight. All of us, whether boys or girls, lose something around the age of eight. If we still have the golden ball in kindergarten, we lose it in grade school. Whatever is still left we lose in high school. In "The Frog Prince," the princess's ball fell into a well. Whether we are male or female, once the golden ball is gone, we spend the rest of our lives trying to get it back.

The first stage in retrieving the ball, I think, is to accept— firmly, definitely—that the ball has been lost. Freud said: "What a distressing contrast there is between the radiant intelligence of the child and the feeble mentality of the average adult."

So where is the golden ball? Speaking metaphorically, we could say that the sixties culture told men they would find their golden ball in sensitivity, receptivity, cooperation, and nonaggressiveness. But many men gave up all aggressiveness and still did not find the golden ball.

The Iron John story says that a man can't expect to find the golden ball in the feminine realm, because that's not where the ball is. A bridegroom secretly asks his wife to give him back the golden ball. I think she'd give it to him if she could, because most women in my experience do not try to block men's growth. But she can't give it to him, because she doesn't have it. What's more, she's lost her own golden ball and can't find that either.

Oversimplifying, we could say that the Fifties male always wants a woman to return his golden ball. The Sixties and Seventies man, with equal lack of success, asks his interior feminine to return it.

The Iron John story proposes that the golden ball lies within the magnetic field of the Wild Man, which is a very hard concept for us to grasp. We have to accept the possibility that the true radiant energy in the male does not hide in, reside in, or wait for us in the feminine realm, nor in the macho/John Wayne realm, but in the magnetic field of the deep masculine. It is protected by the instinctive one who's underwater and who has been there we don't know how long.

In "The Frog Prince" it's the frog, the un-nice one, the one that everyone says "Ick!" to, who brings the golden ball back. And in the Grimm brothers version the frog himself turns into the prince only when a hand throws him against the wall.

Most men want some nice person to bring the ball back, but the story hints that we won't find the golden ball in the force field of an Asian guru or even the force field of gentle Jesus. Our story is not anti-Christian but pre-Christian by a thousand years or so, and its message is still true—getting the golden ball back is incompatible with certain kinds of conventional tameness and niceness.

The kind of wildness, or un-niceness, implied by the Wild Man image is not the same as macho energy, which men already know enough about. Wild Man energy, by contrast, leads to forceful action undertaken, not with cruelty, but with resolve.

The Wild Man is not opposed to civilization; but he's not completely contained by it either. The ethical superstructure of popular Christianity does not support the Wild Man, though there is some suggestion that Christ himself did. At the beginning of his ministry, a hairy John, after all, baptized him.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.questia.com

Vasjankó (részlet) (Hungarian)

Első fejezet

 

A párna és a kulcs

A nyugati világban sokat beszélnek az „amerikai emberről” vagy az „európai emberről”, mintha létezne egy ilyen állandó minőség, amely évtizedekig -- vagy akár csak egyetlen évtizedig -- változatlan.

A mai Amerikában élő emberek például jócskán eltávolodtak a szaturnuszi, régi vágású, befelé fordulására büszke farmertól, aki 1630-ban érkezett Új-Angliába, és hajlandó volt három istentiszteletet is végigülni egy fűtetlen templomban. Délen a terjeszkedő, anyjához kötődő lovag típusa fejlődött ki, s e két „amerikai ember” egyike sem hasonlított arra a kapzsi vasúti vállalkozó típusra, amely később északkeleten alakult ki, sem pedig arra a könyörtelen nyugati telepesre, aki a „Megvagyok én kultúra nélkül is!” jelszavát hirdette.

Az általánosnak hitt minta még korunkban is drámai változásokon megy keresztül. Az ötvenes években például elég gyakran bukkant fel egy új amerikai típus, amely sokak számára a férfiasság követendő mintáját jelentette.

Az „ötvenes évek férfija” korán indult dolgozni, felelősségteljesen munkálkodott, eltartotta feleségét és gyermekeit, csodálta a fegyelmet. Reagan ennek a bulldogtípusnak egyfajta megkövült változata. Ez a fajta férfi nem igazán látott bele a nők lelkébe, de értékelte a testüket; a kultúráról és az abban játszott amerikai szerepről vallott nézetei kisfiúsak és optimisták voltak. Sok erős és pozitív tulajdonsága volt, de a jó kedély és a nagyotmondás mögött jó adag magányosság, hiányérzet és passzivitás húzódott meg. Ha nincs ellensége, nem is biztos benne, hogy él.

Az ötvenes években a férfitól elvárták, hogy szeresse a futballt, agresszív legyen, kiálljon az Egyesült Államokért, sohase sírjon, és mindig gondoskodjék családja boldogulásáról. Ebből a férfiképből azonban hiányzott a befogadásra vagy az intimitásra való hajlam. A személyiségből hiányzott az áramlás érzéke. A pszichikum nélkülözte az együttérzést, ami a vietnami háború bizonytalan támogatására ösztönözte; később pedig az, hogy Ronald Reagan fejéből hiányzott a „kerti tér”, a salvadori kisemmizettekkel, az itteni öregekkel, munkanélküliekkel, iskolás gyermekekkel és általában a szegényekkel szembeni ridegségre és brutalitásra indította.

Az ötvenes években a férfinak világos elképzelése volt arról, hogy mi a férfi s mik a kötelességei, látásmódjának elszigeteltsége és egyoldalúsága azonban veszélyesnek bizonyult.

A hatvanas évek során másfajta férfi bukkant fel. A vietnami háború pusztítása és erőszakossága nyomán a férfiak feltették a kérdést: vajon tudják-e, valójában mi az, hogy felnőtt férfi. Ha a férfiasság Vietnamot jelenti, kell-e nekik egyáltalán? Időközben a feminista mozgalom arra ösztönözte a férfiakat, hogy valóban vessenek egy pillantást a nőkre, kényszerítette őket, hogy tudatosítsák önmagukban azokat az aggodalmakat és szenvedéseket, melyeket az ötvenes években élt férfiak nagy erőfeszítéssel igyekeztek kikerülni. Ahogy a férfiak vizsgálni kezdték a nők szerepét a történelemben és a női érzékenységet, egyesek kezdtek felfedezni valamit, amit önmaguk nőies oldalának neveztek, és némi figyelmet szenteltek neki. A folyamat máig tart, s úgy vélem, a legtöbb mai férfi valamilyen módon érintett benne.

Van valami csodálatos ebben a fejlődésben – mármint abban, hogy a férfiak örömmel fedezik fel és dédelgetik saját „nőies” vonásaikat –, mégis van egy olyan érzésem, hogy valahol hibázik a dolog. A férfi az elmúlt húsz évben merengőbbé, szelídebbé vált. De ettől még nem lett szabadabb. Helyes fiúcska, aki nemcsak az anyjának jár a kedvében, hanem annak a fiatal nőnek is, akivel együtt él.

A hetvenes években szerte az országban egyre másra az a jelenség tűnt a szemembe, amelyet „lágy férfinak” nevezhetnénk. Néha még ma is, ha végignézek a közönségen, úgy találom, hogy az ifjú férfiaknak talán a fele is olyan, hogy lágynak nevezném. Kedves, értékes emberek – kedvelem is őket –, nem akarnak senkinek sem ártani, s még kevésbé háborúskodni. Egész lényükben és életstílusukban egyfajta szelídség nyilvánul meg az élettel szemben.

De sokan közülük nem boldogok. Hamar észrevehető, hogy hiányzik belőlük az energia. Életet őrzők, de nem igazán életet adók. Furcsamód ezeket a férfiakat gyakran lehet együtt látni pozitív energiát sugárzó nőkkel.

Íme, a finoman hangolt ifjú ember, aki ökológiailag messze apja fölött áll, vonzódik a világegyetem nagy összhangjához, mégis kevés benne az életerő, amelyet másoknak átadhatna.

Az erős vagy életadó nők, akik részint a hatvanas évek iskoláján nevelkedtek, részint egy jóval régebbi szellemet örököltek, fontos szerepet játszottak ennek az életet őrző, de nem életet adó férfitípusnak a létrejöttében.

Emlékszem a hatvanas évekből egy kitűzőre, amelyen ezt lehetett olvasni: „A nők igent mondanak azoknak a férfiaknak, akik nemet mondanak.” Elismerem, nagy adag bátorságra volt szükség ahhoz, hogy valaki nemet mondjon a behívóra, börtönbe vagy Kanadába menjen, mint ahogy az is bátor volt, aki bevonult és elment Vietnamba. Húsz évvel ezelőtt a nők azonban egyértelműen azt mondták, hogy a lágyabb, érzékenyebb férfiakat kedvelik jobban.

A férfiak fejlődését tehát némileg befolyásolta ez az elfogultság. Az érzéketlen férfiasságot az erőszakkal azonosították, az érzékeny férfiasságot pedig jutalmazták.

Egyes energiától duzzadó nők akkor is és ma, a kilencvenes években is lágy férfiakat választottak és választanak szeretőjüknek – és bizonyos fokig fiúknak. A „jang” energia új eloszlása a párok között nem a véletlen műve. A fiatal férfiak különböző okok miatt keményebb nőket akartak, a nők pedig lágyabb férfiakat kezdtek kívánni. Egy ideig ez jó megoldásnak látszott, de már elég régen élünk együtt vele ahhoz, hogy lássuk, nem igazán működik.

A „lágy” férfiak gyötrelmeiről akkor értesültem először, amikor az első férfi-összejöveteleken elmondták történeteiket. 1980-ban a mexikói Lama Közösség felkért, hogy rendezzem meg az első, csak férfiaknak szóló konferenciát, amelyen negyvenen vettek részt. Mindennap egy görög isten és egy régi történet volt a téma, majd késő délután összegyűltünk beszélgetni. Ha fiatalok beszéltek, igen gyakran öt percen belül sírva fakadtak. Megdöbbentett, mennyi bánat és gyötrelem szorult ezekbe a fiatal emberekbe.

Bánatuk egy része abból fakadt, hogy eltávolodtak apjuktól, amit pontosan éreztek, de bánatossá tették őket a házasságukban vagy kapcsolataikban felmerült problémák is. Megtanulták, hogyan legyenek érzékenyek, de az érzékenység nem volt elegendő ahhoz, hogy zord időkben is elkormányozzák házasságukat. Minden kapcsolatban szükség van néha valami vadságra: nőnek és férfinak egyaránt szüksége van rá. De amikor szükség mutatkozott erre, a fiatal férfi gyakran kudarcot vallott. Dajkált, de valami másra volt szükség – a kapcsolatában is, az életében is.

A „lágy” férfi el tudta mondani: „Át tudom érezni a fájdalmadat, az életedet éppoly fontosnak tekintem, mint a magamét, gondoskodom rólad és megnyugtatlak.” De nem tudta elmondani, hogy mit is akar, és nem tudott kiállni érte. Az efféle eltökéltség hiányzott belőle.

Az Odüsszeiá-ban Hermész arra tanítja Odüsszeuszt, hogy Kirkéhez közelítve, aki az anyai energia megtestesítője, emelje fel vagy mutassa meg a kardját. Ezeken az összejöveteleken láttam, hogy sok fiatal férfinak nehezére esik különbséget tenni aközött, hogy kivonja a kardját, illetve hogy sérülést okozzon valakinek. Egy férfi, akiben mintegy testet öltöttek a hatvanas évek bizonyos szellemi magatartásformái, s aki egy éven át ténylegesen egy fában élt Santa Cruz mellett, egyszerűen nem volt képes kinyújtani a karját, amikor kard volt benne. Olyan jól megtanulta, hogy senkit se sértsen meg, hogy még azért sem volt képes felemelni az acélkardot, hogy megcsillanjon rajta a nap sugara. A kivont kard azonban nem szükségképpen jelent harcot. Derűs eltökéltségre is utalhat.

Az utazás, amelyet sok amerikai és nyugati férfi tett a lágyság, az érzékenység vagy a „női oldal kifejlesztésének” birodalmába, rendkívül értékes utazás volt, de még továbbiaknak kell követniük. Egyetlen megálló sem végállomás.

 

Találjuk meg Vasjankót

Az egyik olyan mese, amelyik egy harmadik lehetőségről szól a férfiak számára, a Vasjankó címet viseli. Bár először a Grimm testvérek írták le 1820 körül, a történet már tíz- vagy húszezer éves is lehet.

A történet kezdetén megtudjuk, hogy különös dolgok történnek a király vára melletti erdő egy távoli szegletében. Amikor vadászok hatolnak be erre a területre, eltűnnek és soha nem térnek vissza. Újabb húsz ember indul az első csoport után, de ok sem jönnek vissza. Egy idő után az embereknek az az érzésük támad, hogy valami titokzatos dolog van az erdőnek azon a részén, és „ettől fogva senki nem merészkedett többé az erdőbe”.

Egy nap ismeretlen vadász jelentkezik a várban, és így szól: „Mit tehetek érted? Van-e valami veszélyes tennivaló?”

A király válaszol: „Nos, említhetném az erdőt, de ezzel van egy kis probléma. Az emberek, akik odamennek, nem térnek vissza. Nem túl nagy a hazatérők aránya.”

„No, ez éppen kedvemre való” – mondja az ifjú. Bemegy az erdőbe, s ami érdekes, egyedül megy, csak a kutyáját viszi magával. Bóklásznak az erdőben, s egyszer csak egy vízzel teli kátyú keresztezi az útjukat. A vízből egy kar nyúlik ki, megragadja a kutyát és lerántja a mélybe.

Az ifjú ettől nem rémül meg. Csupán ennyit szól: „Ez a nekem való hely.”

Szereti a kutyáját, és nem akarja cserbenhagyni, ezért visszamegy a várba, összegyűjt három embert vödrökkel, majd visszamegy az üreghez, hogy kimerje a vizet. Aki próbált már ilyesmit, tudhatja, hogy igen lassan megy.

Az üreg fenekén egy óriást találnak, akit tetőtől talpig szőr borít. A szőr vörösesbarna – rozsdás vasra emlékeztet. Elviszik az óriást a várba és bebörtönzik. A király vasketrecbe zárja az udvaron, elnevezi „Vasjankónak”, és a kulcsot a királynőre bízza.

Szakítsuk most félbe egy pillanatra a történetet.

Amikor a mai ember belenéz a pszichéjébe, megfelelő körülmények között, lelke vizének mélyén, egy olyan helyen fekve, amelyet hosszú idő óta senki sem keresett fel, egy ősrégi gyapjas emberre lelhet.

A mitológiai rendszerek a szőrt az ösztönössel, a szexuálissal és a primitívvel hozzák kapcsolatba. Azt állítom tehát, hogy minden modern férfi pszichéjének mélyén egy nagy, primitív, tetőtől talpig szőrrel borított lény rejtőzik. Érintkezésbe lépni ezzel a Vad Emberrel – erre a lépésre kell még rászánnia magát a nyolcvanas vagy a kilencvenes évek férfijának. A mai kultúrában még éppen csak elkezdődött a víz kimerésének folyamata.

Mint a történet nagyon finoman utal rá, nem csekély félelem övezi a gyapjas embert, ahogy minden változást is. Ha egy férfiban kezd kibontakozni az érzékenység s leküzdi kezdeti idegességét, rendszerint csodásnak tartja az élményt. Verseket kezd írni, kiül az óceán partjára, már nem érzi úgy, hogy mindig a csúcson kell lennie a szexben, együttérzővé válik – egy új, zsongó, meglepő világot fedez fel maga körül.

Más dolog azonban lenyúlni a víz alá és megérinteni a Vad Embert az üreg mélyén. A lény, aki kiemelkedik onnan, félelmetes, s még inkább annak látszik ma, amikor a nagyvállalatok oly sok munkát fektetnek a fertőtlenített, szőrtelen, sekélyes férfi megteremtésébe. Amikor a férfi üdvözli fogékonyságát, vagy amit néha a benne lévő nőnek nevezünk, akkor gyakran melegebbnek, harmonikusabbnak, elevenebbnek érzi magát. Amikor azonban ahhoz közelít, amit „mély férfinak” nevezek, a dolgot kockázatosnak érzi. Örülni a gyapjas embernek félelmetes és kockázatos, másfajta bátorságot igényel. Aki kapcsolatba akar lépni Vasjankóval, annak bátran le kell ereszkednie a férfipszichébe, s el kell fogadnia a lenti sötétséget, beleértve a tápláló sötétséget is.

Az ipari társadalom már több emberöltő óta óvja az ifjú üzletembereket Vasjankótól, és a keresztény egyház sem különösebben szereti őt.

Freud, Jung és Reich azok a kutatók, akiknek volt bátorságuk leereszkedni az üreg mélyére és elfogadni azt, amit ott találtak. Korunkban az a férfiak dolga, hogy kövessék őket ezen az úton.

Egyesek már megtették ezt, és kiemelték pszichéjük kátyújából a gyapjas embert, aki most az udvaron él. „Az udvaron” kifejezés arra utal, hogy az egyén vagy a kultúra felhozta a napvilágra, ahol mindenki láthatja. Már önmagában ez is előrehaladás ahhoz képest, hogy a gyapjas embert egy pincében tartják, ahová minden kultúrában sokan szánják. De persze bárhol legyen is, még mindig ketrecbe van zárva.

  

Az aranylabda elvesztése

Térjünk most vissza történetünkhöz.

Egyik nap a király nyolcesztendős fia játszik az udvaron kedvenc aranylabdájával, amelyik begurul a Vad Ember ketrecébe. Ha vissza akarja kapni a labdát, oda kell mennie a gyapjas emberhez, és vissza kell kérnie tőle. Ez azonban nem olyan egyszerű.

Az aranylabda a személyiség gyermeki egységére emlékeztet bennünket – egyfajta kisugárzásra vagy teljességre, mielőtt még férfira és nőre, gazdagra és szegényre, jóra és rosszra hasadnánk. A labda aranyló, miként a nap, és kerek. A naphoz hasonlóan belülről sugározza energiáját.

Ne feledjük, hogy a fiúcska nyolcesztendős. Valamennyien, akár fiúk vagyunk, akár lányok, elvesztünk valamit nyolcesztendős korunk körül. Ha az óvodában még megvolt az aranylabdánk, majd elveszítjük az elemi iskolában. Ami még ezután is megmaradt, azt a középiskolában veszítjük el. A békakirály-ban a királylány labdája a kútba esett. Akár férfiak vagyunk, akár nők, mihelyt elveszítettük az aranylabdát, életünk hátralévő részét azzal töltjük, hogy megpróbáljuk visszaszerezni.

A labda visszaszerzésében az első lépcsőfok szerintem az, hogy fogadjuk el – eltökélten, végérvényesen –, hogy a labda elveszett. Freud mondta: „Milyen lehangoló ellentét van a gyermek sugárzó értelme és az átlagos felnőtt gyengécske észjárása között.”

Hol van hát az aranylabda? Metaforikusan azt mondhatnánk, a hatvanas évek kultúrája arra tanította a férfiakat, hogy az aranylabdát az érzékenységben, a fogékonyságban, az együttműködésben és az erőszak kerülésében találják meg. Sok férfi fel is hagyott az agresszivitással, mégsem találták meg az aranylabdát.

Vasjankó története szerint a férfi nem várhatja, hogy a nőknél találja meg az aranylabdát, mert az egyszerűen nem ott van. A vőlegény titokban megkéri menyasszonyát, hogy adja vissza neki az aranylabdát. Azt hiszem, oda is adná, ha tudná, mert tapasztalataim szerint a legtöbb nő nem próbálja gátolni a férfiak fejlődését. Ám mégsem tudja odaadni, mert nem nála van. Mi több, maga is elveszítette az aranylabdáját, amelyet ő sem talál.

Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az ötvenes években a férfiak mindig azt akarták, hogy a nő adja vissza nekik az aranylabdát. A hatvanas és a hetvenes években viszont a férfiak, ugyanennyire sikertelenül, a saját belső nőiességüktől próbálták visszakérni a labdát.

Vasjankó története szerint az aranylabda a Vad Ember bűvkörén belül van, s ezt ugyancsak nehezen tudjuk megemészteni. El kell fogadnunk annak lehetőségét, hogy a férfiakból sugárzó igazi energia nem a nőiség területén rejlik, lakozik vagy vár reánk, de nem is az izmos macsók, a John Wayne-ek birodalmában, hanem a mély férfiasság vonzáskörében. Az ösztönösség védelmezi lent, a víz alatt, ahol már ki tudja, mióta él.

A békakirály-ban az aranylabdát a csúf béka hozza vissza, akitől mindenki iszonyodik. A Grimm testvérek változatában pedig maga a béka változik át királlyá, amikor egy kéz a falhoz csapja.

A legtöbb ember azt szeretné, hogy valamilyen kedves személy hozza vissza a labdát, ám a történet arra utal, hogy az aranylabdát nem találjuk meg sem egy ázsiai guru, sem a szelíd Jézus erőterében. A mi történetünk nem kereszténységellenes, hanem legalább ezer évvel a kereszténység előtti, s az üzenete még ma is érvényes – az aranylabda visszaszerzése összeegyeztethetetlen a hagyományos szelídség és kedvesség bizonyos fajtáival.

Az a fajta vadság vagy gorombaság, amelyre a Vad Ember képe utal, nem azonos azzal az erőszak-energiával, amelyről már éppen eleget tudunk. A Vad Ember energiája erőteljes, ám nem kegyetlen, hanem eltökélt cselekvésre vezet.

A Vad Ember nem áll szemben a civilizációval, de az nem is tudja teljesen megfékezni. A népszerű kereszténység etikai felépítménye nem támogatja a Vad Embert, bár vannak arra utalások, hogy maga Krisztus támogatta. Igehirdetésének kezdetén végül is egy gyapjas János keresztelte meg.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap