Romlás el nem ragad —
A Lelkem — az Szabad —
Bár halandó e Csont
Bent tartósabb szorong —
Mit ki fűrész se kezd —
Kard át nem szúrja ezt —
Két Test — Egy jár ebül —
A Másik meg — repül —
Fészkét a Sas ha kell
Lomhábban hagyja el —
És száll az Ég felé
Mint azt Te teheted —
De Te — Éned lehet
Ön-Ellened —
A Fogság nem más — Öntudat —
A Szabadság is az.
A Fogság nem más — Öntudat. Szó szerint: A Fogság [az maga a] Tudatosság. A lélek azért van fogságban, mert tudja, hogy ő nem azonos azzal a testtel, amelybe be van zárva. — Ez a gondolat, Emily Dickinson számos versének alapötletéhez képest, nem túl eredeti: a régi, vallásos kötődésű költészetben sztereotip téma volt a Lélek és a Test ellentéte, vitája, és ott is mindig a test húzta a rövidebbet, én legalábbis ezzel ellentétes alapállású régi verssel nem találkoztam. Az egyébként többnyire vidám Weöres Sándor is írt ilyesmit: http://wsc.blogger.hu/2013/12/22/weores-sandor-nocturnum ; ő ezt aligha veszi komolyan, számára ez szerepjátszás, maskara, mint a Psyché-versek meg egy sereg mindenféle egyéb. Hogy Emily Dickinsonnak ez a verse halálosan komoly-e vagy pusztán “stílusgyakorlat”-e az is, az nem egyértelmű; valószínűleg ez is, az is. A metaforák, a mondatszerkezetek sem olyan szofisztikáltak, csavaroseszűek, mint ahogyan megszoktuk tőle; csak a konklúzió, a két utolsó sor eredeti. Hummel azt írta az ifjonc Schumann-nak, hogy kitűnő fantáziája van, de vigyázzon, ne csináljon öncélt az eredetiségből; úgy látszik, Schumann meg is fogadta ezt a tanácsot, és jót tett neki. Ha egy művész excentrikus, az lehet nagyon jó dolog, de ha az excentricitás sztereotípiává, verkliszerűvé degradálódik, az már nem jó dolog. Én örülök neki, hogy ez az észveszejtő Emily Dickinson írt nem-észveszejtő verseket is...