A saru vidámabb saru —
A láb ha megy haza —
A Sáfrány, míg ki nem tör,
A hó Vazallusa.
Halleluját sok ajkon
Gyakorol sok-sok év —
S a matróznép a végén
Dalolva partra lép.
A Gyöngyhalász a víztől
Kicsikar pár garast —
Szárny — léghajós az Angyal —
Valaha gyalogos —
Hajnalnak éj a Vászna,
Orgazdánál lelé.
A Halál elragadtatásunk
Az öröklét felé.
Meg nem mondják a számok
A falu messze-e
Hol angyal a parasztság —
S az ég a Vármegye —
Könyveim arca álarc —
Árnyat imád hitem—
Fennkölt kolostorából
Feltámadás terem —
A vers nem csak eredeti, hanem helyenként sokkírozóan groteszk is. Apró szentképecskékkel ábrázolja azt a nem eredeti gondolatot, hogy a földi élet a halál utáni halhatatlanság előkészítése, és hogy a halál a földi lét rabságából — „jobbágyságából”, egy „vazallusi viszonyból” — való kiszabadulás. A hasonlóság némely esetekben szuggesztív, de máskor nem világos és erőltetett. Naív, vagy ál-naív dolog lábbal és saruval ábrázolni a mennyországba, igazi honunkba való visszatérésünket, de legalább nem sztreotip... Egyébként a saru pozitív emblémaként jelenik meg a Bibliában; az meg, hogy a saru „vidám” tulajdonképpen megszűnteti, visszájára fordítja a naívságot. Nem világos, hogyan illenek ide a gyöngyhalász garasai; még ha legalább kincset találna, de a „kincs” Emily Dickinson szemében elkoptatott szimbólum (közel 1800 versében mindössze ötször fordul elő, meg egy-két szinonímája itt-ott). Hogy az angyal korábban gyalogos volt, odafent pedig a szárnya a kocsija (ez áll az eredetiben), az humoros. A legszuggesztívabb az, hogy a hajnal az az éj-vászonra festett kép; ráadásul lopott vagy rabolt vászonra, és ezt a lopott vásznat még örökül is hagyták (nincs odaírva, hogy kinek, de persze nem nehéz kitalálni). — Az utolsóelőtti versszak azt mondja, hogy a „falu” kantonjai (= kb. megyéi, körzetei) csillagokkal pöttyözik az eget. Szerintem ez képzavar,
(A vers 1858 körül keletkezett.)