Tengerben küszködik a Csepp —
Elfelejti, hogy hova lett —
Mint én — Veled —
Tudja, tömjénnek ő csekély —
Sóhajt — ha mély a Meredély —
Ő mekkora lehet?
Gőgjén — az Óceán — mulat —
De ő feled Amphitritét —
Érv: — „S engemet?”
Amphitrité: Poszeidónnak, a tenger istenének felesége. — Utálom, ha verseket életrajzi adatok segítégével akarnak megfejteni, de Emily Dickinson nem a nyilvánosság számára írta a verseit, hanem mintegy “magánhasználatra”, ezért sok versének megértéséről vagy lemondunk, vagy ráfanyalodunk némi versenkívüli információkra, sajnos. Nos, tudható, hogy ezt a verset elküldte egy hímnemű egyénnek. Hogy ki volt az, teljesen mindegy. Ez plauzibilissá teszi azt a feltételezést, hogy a Tenger = az illető hímnemű úr, a Csepp pedig = Emily Dickinson szerény személye, amely önmagáról megfeledkezve átadná magát annak a tengermérhetetlenségű egyéniségnek, beleolvadna, egyéniségét feladva, beléolvasztva. Emez pedig, az Óceán (= Poszeidón), a tengermély egyéniség, a nagy kivagyokmivagyok, helyesebben a nagy kivagymivagy, elnézően mosolyog szegény kis rajongó nőcin. Szegény kis nőci “elfelejti”, hogy Miszter Óceánnak felesége is van, Amphitrité... mert arra gondol, hogy azért ő is valaki, ő se szemétdombra való, még ha beleolvadt is a nagy Óceánba. Mind ettől a vers nem lesz jobb, de ha szeretjük Emily Dickinsont számtalan, provokatív módon szupereredeti és érdekes verséért, akkor az ilyen kis, ugyancsak eredeti de nem túl sikeres és szomorkás szárnyveregetéseit is szerethetjük.
„Tömjénnek”. Nem tudom, hogy’ kerül a tengerbe tömjén; képzavargyanús az egész. De „incense” hízelgést, behízelgést is jelent, tehát: tudja jól, hogy az, hogy ő így behízelgi magát, nem fogja meghatni az illető férfiút.