Dickinson, Emily: (Rajzold le nekem a napot —) ((Make me a picture of the sun —) in Hungarian)

Make me a picture of the sun —
So I can hang it in my room —
And make believe I'm getting warm
When others call it "Day"!

Draw me a Robin — on a stem —
So I am hearing him, I'll dream,
And when the Orchards stop their tune —
Put my pretense — away —

Say if it's really — warm at noon —
Whether it's Buttercups — that "skim" —
Or Butterflies — that "bloom"?
Then — skip — the frost — upon the lea —
And skip the Russet — on the tree —
Let's play those — never come!
   
   
(1860 körül)

Rajzold le nekem a napot —
Hogy szobám falára tegyem —
S játékból melegem legyen
Ha azt mondják „Nappal vagyon”!

Rajzolj Rigót — ágon ülőt —
Hadd fütyüljön álmom előtt,
S kertelnémulás idején
Tedd félre — fikcióm —

Mondd tényleg meleg — Dél — ha jön —
Vajon Boglárka az — mi „nyal” —
Vagy Lepke az — mi „nyíl”?
Aztán — ugord át — a fagyot —
S a Rőtet — mi a fán ragyog —
Játsszuk azt hogy — nem jönnek el!
   
   
   
Emily azt játssza, hogy a fagy meg a falevelek rőtre azaz rozsdabarnára válása, tehát az ősz (az elmúlás kezdetének „örökzöld” szimbóluma...) nem jön el. De miért kell átugorni az őszt, ha úgysem jön el?... Meg aztán: aki átugorja az őszt, az mindjárt a télben köt ki (a tél a halál „örökzöld” szimbóluma...): azt ugyanis nem mondta, hogy a telet is át akarja ugorni. Lehet, hogy „a költő ezzel azt akarta mondani”, hogy ’haljunk meg vidáman, tudomást sem véve róla’, de lehet, hogy ezt nem akarta mondani, és a vers mégis mondja ezt is, a költő akarata ellenére. Előfordul az ilyesmi. — Ez a meglehetősen vérfagyasztó vers úgy kezdődik, mintha egy kisgyerek beszélne: Rajzold ide nekem!... Csakhogy igazi gyerek nem az igazi nap helyett rajzoltatja le magának a nap képét, nem azért, mert fázik, nem azért, mert be van zárva saját magába és nem lát ki a napvilágra...

Miután félretétette a fikcióját (ered. a pretens-emet, a „tegyünk-úgy-minthá”-mat, a „make believe"-et; az is ugyanaz), groteszk módon kiderül, hogy „tényleg” fogalma sincs róla, hogyan működik a világ odakint: azt sem tudja, hogy délben meleg van, összekeveri a virágokat a pillangókkal... Iszonyú mazochista öngúny, szinte költői öngyilkosság. Szerencse — szerencsénk —, hogy csak „szinte", hogy nem hagyta abba a versírást, mint némely más magafajta költők, hanem több mint húsz évig írt és írt és írt, összesen majdnem 1800 verset, az íróasztalfiókjának... vagy Istennek, akiben nem biztos, hogy hitt, és akivel ennek ellenére gyakran nem értett egyet...

Esetleg még arra is gondolhatnánk, hogy a fa a tudás fájára is céloz: ugorjuk át a felnőtté válást, mint gyermeteg felnőtt ugorjunk bele a semmibe. (A russet szó — = rőt vagy rozsdabarna szín — egy almafajtának is a neve.) De mivel a pretens-t, a gyermeki „fikciózást” már előzőleg elvetette, ez az értelmezés problematikus — bár az is igaz, hogy egy versnek nem kell olyan szigorúan logikusnak és ellentmondástól mentesnek lennie, mint valami szöveges számtanpéldának.