Dickinson, Emily: (Egy hosszú Alvás — Nem szűnő —) ((A long — long Sleep — A famous — Sleep —) in Hungarian)

A long — long Sleep — A famous — Sleep —
That makes no show for Morn —
By Stretch of Limb — or stir of Lid —
An independent One —

Was ever idleness like This?
Upon a Bank of Stone
To bask the Centuries away —
Nor once look up — for Noon?
   
   
(1862)

Egy hosszú Alvás — Nem szűnő —
Új Hajnalt nem hívó —
Nyújtózkodással — Szemmel sem —
Függetlenséghozó —

Volt Ily tétlenség valaha
Mely Kőpadon henyél?
Századokat heverni át —
Nem nézve nincs-e — Dél!

   Alternatív fordítás (hogy ugyanaz a rím legyen mindkét strófában, mint az eredetiben (az utolsó rím ott „slant rhyme": csak az utolsó mássalhangzók azonosak, a magánhangzók nem; a fordításban ehelyett az utolsóelőtti rím magánhangzója különbözik a többiétől):

Egy hosszú Alvás — Nem szűnő —
Új Hajnalt nem remél —
Nyújtózkodással — Szemmel sem —
Függetlenségben él —

Volt Ily tétlenség valaha
Mely Kőpadon honol?
Századokat heverni át —
Nem nézve nincs-e — Dél!

   Ilyen „formai" részleteken lovagolni természetesen „formalizmus" (ostobaság, hogy ez a szó pejoratív!), de meg nem látni azt, hogy a költők, a legideologikusabbja, „legmondanivalósabbja" is, pontosan ugyanezeken a „formai" „apróságokon" lovagol szűntelen, ahhoz az kell, hogy bekössük a szemünket és vattát dugjunk a fülünkbe, vagy az, hogy eleve vaksik és süketek legyünk, de legalábbis rövidlátók és nagyothallók. „A forma az a rakparton a kőre írott jel, amely mutatja, milyen magasra emelkedtek valaha is eszme(!)hullámaink", írta az egyik legeslegideologikusabb, legeslegmondanivalósabb költő. „Nálam a proletárság is forma", mondta vagy írta József Attila. Az, hogy ezek a formai „szőrszálhasogatások" a nyelvek különbözősége miatt általában csak nagyon tökéletlenül valósíthatók meg a fordításban, sőt az, hogy még ha megvalósíthatók is úgy-ahogy, a hatásuk akkor sem garantáltan ugyanaz, mint az eredetiben, az mit sem változtat ezen a tényen. A versfordítás ritkán tökéletes, de lehet, különösen az olyan hajlékony nyelvekre, mint a magyar, kielégítően hű versfordításokat kreálni, amelyek nem csak az eredeti versek úgynevezett mondanivalójához" kielégítően „hű" valamik, hanem jó magyar versek is. Ám ehhez nem elég jószándékú de botfülű és naív dilettánsnak lenni. A botfülű és naív dilettáns azt hiszi, hogy ha úgy-ahogy pontosan lefordította a vers mondatait — rosszabb esetben csak a szavait —, akkor már ülhet is a babérjain. Amit ő nem képes látni, az az, hogy az eredeti vers az VERS volt, amit pedig ő kalapált össze, az NEM VERS. Profi fordító fordítása is gyakran csapnivaló, de az legalább VERS, még ha rossz vers is; van sok ilyen.  A dilettáns fordító fordítása azonban MÉG CSAK NEM IS VERS, ez a bökkenő, és ez az, amit ő nem képes felfogni, mivel nincs hozzá füle. Ha ezt ő látná és hallaná, akkor már nem is volna ő dilettáns... Olyasmi ez, mint a zenei hallás hiánya vagy a színvakság, vagy a bármi egyébhez, technikai dolgokhoz, üzlethez stb. való érzék hiánya. Akinek nincs zenei hallása, az még „a szürkék hegedőse" sem lehet, bármennyire vágyik is rá szegény feje. A süket dilettáns nem csak szentségtörést követ el, hanem még nevetségessé is teszi saját magát. Sajnálatraméltó.