Dickinson, Emily: (Bírta míg a pár szimpla ér) (She bore it till the simple veins 144 in Hungarian)

She bore it till the simple veins
Traced azure on her hand —
Til pleading, round her quiet eyes
The purple Crayons stand.

Till Daffodils had come and gone
I cannot tell the sum,
And then she ceased to bear it —
And with the Saints sat down.

No more her patient figure
At twilight soft to meet —
No more her timid bonnet
Upon the village street —

But Crowns instead, and Courtiers —
And in the midst so fair,
Whose but her shy — immortal face
Of whom we're whispering here?

Bírta míg a pár szimpla ér
Ég-színt rajzolt kezén —
Míg olyan lett kérdő szeme
Akárha lila Szén.

Míg jöttek, mentek Nárciszok
Nem tudom mennyi volt,
Aztán tovább nem bírta —
S a Szentek közt leült.

Alkonykor tűrő arca
Már nem dereng elő —
Sem félénk főkötője
Utcán nem sejthető —

Helyette Koronás lett
Udvarhölgyek között,
De van más szerény, örök arc,
Melyről suttognak itt?
   
  
   
Ez eddig a legrosszabb Emily Dickinson-vers, amelyet lefordítottam; az a benyomásom, hogy még nyelvi-mondattani szempontból sem csupán sokkírozóan furcsa és merész, hanem helyenként egyszerűen slendrián, de ennek eldöntésére angol nyelvtudásom nem rossz, de elégtelen színvonala nem hatalmaz fel. — A rossz versről eszembe jut Weöres Sándor egyik versének részlete; csak emlékezetből idézhetem:

(...)
Mindenki versel, sőt jó verset ír.
Tisztelet illeti a közéleti kitűnőségeket,
mert ők írnak még rossz verseket.

Természetesen egyáltalán nem igaz, hogy csak a közéleti kitűnőségek írnak rossz verseket. Helyesebben ez attól függ, kiket tekintünk közéleti kitűnőségeknek:ha a jónevű sőt nagy, zseniális költők is közéleti kitűnőségek, akkor nagyon is igaz... a legzseniálisabbak is írtak silány, csapnivaló verseket. — „Mindenki versel”: emlékszem, jó ötven vagy hatvan évvel ezelőtt olvastam valahol, hogy Magyarorszgon kb. tízezer olyan állampolgár van (tehát volt akkor), aki valahol valamilyen formában publikált már verset nyomtatásban. Tízezer nemzeti érdeklődésre számot tartható bárd nem képzelhető el, ez ugyanolyan, mint ugyancsak Weöres Sándornak ez az egysoros verse: „Remetebál”... — Baj (baj?), hogy az irodalmi minőségnek még úgy-ahogy pontos kritériumai sincsenek. Modern korunkban különösen nincsenek még formális kritériumai sem (prozódia, rím és egyéb költői eszközök) a költésnek, össze lehet halandzsázni hetet-havat, és aztán „ha akarom, vemhes, ha nem akarom, nem vemhes”... De régen is lehetett rossz verseket írni a mesterségbeli szabályok kifogástalan tiszteletben tartásával is. Írtak is bőven, csak halandzsázni még nem lehetett akkor.

Petőfit sohasem tartottam a legnagyobb magyar költőnek, távolról sem; a „Szeptember végén” szerintem az ő színvonalát sem közelíti meg, mélyen alatta marad. És az mégis az egyik legnépszerűbb magyar vers, a magyar kultúra törzsökös tagja, a magyar néplélek házának megbecsült lakója. Nos, nem gondolom azt, hogy én okosabb vagyok a magyar népléleknél, annak ellenére, hogy egyet értek saját magammal. Egyáltalán nem hiszem, hogy a fenti Emily Dickinson-vers ugyanannyira giccses és ezzel együtt ugyanannyira integráns része az amerikai népléleknek, mint a „Szeptember végén” a magyarnak, mindazonáltal... Szóval szerintem itt van egy rossz E. D.-vers; ha a fordításom jó azaz hű, akkor az eredménynek rossz magyar versnek kell lennie...

(Til = till, until. Ha ez helyesírási hiba, akkor jól tették, hogy nem javították ki.) -