Dickinson, Emily: (Sosem tudjuk hogy éppen most megyünk el —) ((We never know we go when we are going —) in Hungarian)

We never know we go when we are going —
We jest and shut the Door —
Fate — following — behind us bolts it —
And we accost no more —
   
   
   
(1881 körül)

Sosem tudjuk hogy éppen most megyünk el —
Csíny — be Ajtót csapunk —
A Sors reteszeli be mögöttünk —
S már senkié szavunk —
   
   
   
S már senkié szavunk. Ered.: Többé nem szólítunk meg [senkit].

Az ilyen, halálról szóló szentenciózus, bölcselkedő kijelentések még versben is a banalitás határát súrolják; itt csak azért nem lépik át, mert a kifejezésben van valami egyéni sőt bizarr elem, sőt groteszkség. „Becsapni magunk mögött az ajtót = meghalni, itthagyni az árnyékvilágot”, az még csak szinte giccses metafora. De az, hogy az ajtóbecsapás csak csíny, azaz csak úgy teszünk, mintha éppen meghalnánk, de a Sors ezt kihasználja és gyorsan bereteszeli mögöttünk az ajtót, az már groteszk sőt gyermetegen groteszk ötlet... Szerintem jobban tette volna Emily Dickinson, ha ezt valami anekdotaszerű eseménysorral illusztrálta volna, mint pl, a „Jóka ördöge” Aranytól. De hát Arany az Arany és Dickinson az Dickinson... ettől kerek a világ (hogy én is megeresszek egy banalitást).