Dickinson, Emily: (Két úszó küzdött árbocon) (Two swimmers wrestled on the spar 201 in Hungarian)

Two swimmers wrestled on the spar
Until the morning sun,
When one turned smiling to the land.
O God, the other one !

The stray ships passing spied a face
Upon the waters borne,
With eyes in death still begging raised,
And hands beseeching thrown.

    
Két úszó küzdött árbocon.
S nap kelt a tengeren.
Egyik partot lát s felkacag.
De társa! Istenem!

Arcot láttak szétszórt hajók
A vizek sík szinén,
Még hívtak haló szemei,
S görcsös ujjak kezén.



Pusztán az első sort olvasva úgy is lehetne érteni, hogy egy békésen haladó hajó árbocán, fent, küzd két úszó ember; XX. századi versben nem is volna lehetetlen az ilyesmi, hiszen még festményeken is láthatunk a levegőben szálló halakat, még hegedülnek is ott fent. Emily Dickinson még nem ennyire szürrealista, csak ő nem sokat törődik az érthetőséggel; sok versének megértése rejtvényfejtéssel ér fel. Később mégis kiderül, hogy hajótörésről van szó: az az árboc a vízen hányódik és abba kapaszkodik a két „úszó”, valójában nem úszó hanem a vizen sodródó két ember. (Inkább „floating”-ot lehetett volna írni.) De hát ha az árboc szót halljuk, automatikusan egy hajón függőlegesen felfelé meredő árbocra gondolunk, nem pedig vízen úszó árbocra... A legtöbb költő egyértelműbben tárná előnkbe a szituációt; pl. Supervielle éppenséggel asztallal meg lámpával kezdi hasonló témájú versét, de a címével „parasztos” egyszerűséggel eleve tudtunkra adja, hogy „Hajótörés”-ről lesz szó (l. ott, a franciáknál).

Hogy a két hajótörött egymással küzd-e a fennmaradásért vagy egyszerűen csak a vízzel, az a „wrestle” igéből nem derül ki, másból sem. Ennek a kétértelműségnek lehet jelentősége, de nem biztos, hogy van.

Az egyik észreveszi, hogy közel van a part, tehát a megmenekülés. Hogy a másik számára miért nem áll nyitva ugyanez a lehetőség, a vers azt sem mondja meg, lehet találgatni. A legkézenfekvőbb elképzelés az, hogy az egyik tud úszni, a másik nem; vagy a másik is tud ugyan, de őneki már nincs hozzá ereje.

„Strayed ships”, ford.: szétszórt hajók. Azt is jelentheti, hogy kóbor hajók. Azt gondolom, hogy a hajók nem szoktak csak amúgy összevissza kóborolni a tengeren; egy hajóval megeshet ez, de mindjárt többel? Az a „strayed” nem csak úgy érthető, hogy mondjuk vihar szórta szét azokat a hajókat, hanem úgy is, hogy csak úgy itt-ott pettyezik a tengert, mint impresszionista festményeken vagy valami Oscar Wilde-versben. De itt ezt a szituáció és a vers stílusa kizárja. Szerintem az sem valószínű, hogy efféle szétszórt hajókról egyáltalán lehetséges észrevenni, meglátni egy fuldoklót; ha pedig olyan közel van, hogy meg lehet látni, akkor már meg is lehet menteni. Esetleg elképzelhető, hogy meglátják ugyan, de már késő, éppen meghal az arc és a kezek gazdája; de a szituáció akkor sem realisztikus, hanem szimbolikus.

Joggal várhatnánk el, hogy akkor legalább célozzon rá valahogyan Emily, hogy mit szimbolizál a verse, de ő fütyül az olvasóra. Ő a verseit saját magának írta, olykor barátainak és ismerőseinek. Tudható, hogy a verset elküldte valakinek, akiről tudható, hogy nős ember volt, és akibe Emily feltehetőleg szerelmes volt. Ám ha mind ennek semmi nyoma a versben, akkor mindez legfeljebb életrajzi és irodalomtörténeti érdekesség, de a vershez semmi köze.

Egyszóval a vers nyilvánvalóan szimbolikusan céloz valamire, sugall valamit, de nem tudni, mi az. A vízbefúló feltehetőleg a költő maga; a vízbefúlás nyilván pszichológiailag értendő. De ha mindezt nem képzeljük oda, a vers akkor is értékes mint az elképzelt hajótörés nemrealisztikus „lefestése”. Olyan ez, mint az, hogy Schönberg, a zeneszerző, aki festegetett is, lefestette magát — hátulról... mintha azt mondaná: Ide süssetek, ez vagyok én! De semmi közötök hozzá!...
   
    
A vers 1860 körül keletkezett, bár ennek is „csak” (?) annyi jelentősége van, mint annak, hogy mikorra esik szeretteink születésnapja vagy szüleink házassági évfordulója... Ez lehetne az irodalomtörténet létjogosultsága is, ha nem írnának az irodalomtörténészek olyan szenvtelen és hideg stílusban, mint a békalencse, mintha döglött békákat boncolnának.