Dickinson, Emily: (Nem sirok— ő se, Tim,) (We don't cry — Tim and I, 196 in Hungarian)

We don't cry — Tim and I,
We are far too grand —
But we bolt the door tight
To prevent a friend —

Then we hide our brave face
Deep in our hand —
Not to cry — Tim and I —
We are far too grand —

Nor to dream — he and me —
Do we condescend —
We just shut our brown eye
To see to the end —

Tim — see Cottages —
But, Oh, so high!
Then — we shake — Tim and I —
And lest I — cry —

Tim — reads a little Hymn —
And we both pray —
Please, Sir, I and Tim —
Always lost the way!

We must die — by and by —
Clergymen say —
Tim — shall — if I — do —
I — too — if he —

How shall we arrange it —
Tim — was — so — shy?
Take us simultaneous — Lord —
I — "Tim" — and Me!

Nem sirok— ő se, Tim,
Mi nagy gyerekek —
De bezárva kapunk
Barát se jöhet —

Betemetve az arc
Kezünk megett —
Könnytelen — Tim, az is,
Mi nagy gyerekek —

Álmodás? — ő meg én? —
Olcsó ír lehet —
Látni hogy jön a vég
Csak húnyd le szemed —

Tim — ni, de fennkölt 
Ház, Házikó!
S ébredünk — Tim meg én —
Ne sírjak — ó! —

Tim — szent Dalt recitál —
S imádkozunk —
Uram, Tim meg én —
Elvétjük utunk!

Halnunk kell — hamarost —
Szól papi fő —
Timnek — ha nekem —
Én is — ha ő —

Hogy is intézzük el —
Tim — olyan — szerény —
Hadd menjünk egyszerre el
Uram — „Tim” — meg Én!
   
   
   
A vers, mint Emily Dickinson legtöbb verse, szűkszavú, kihagyásos, mondatai hiányosak. Emiatt részleteiben nem könnyen érthető, de általános iránya világos.

Hogy ki az a Tim, azt talán kiókumlálták az irodalomtörténészek, de minket az nem kell. hogy érdekeljen: a vers szempontjából teljesen mindegy, hogy fiktív személy-e vagy valóságos. — A vers első két sora szó szerint: „Mi nem sírunk — Tim meg én, / Túl nagyok vagyunk.” Ez a „Mi nem sírunk” azt sugallja, hogy a vers két „hőse” két gyerek. A „grand” szó a latinból jön, ott azt jelentette, hogy „nagy”, franciául ma is ezt jelenti. Angolul nem ezt jelenti, hanem kb.: „nagyszerű, nagyszabású” stb., tehát ebben a versben valami ilyesmit jelent: ,Mihozzánk már nem illik a sírás, mi már kinőttünk abból, az már nem a mi színvonalunk’ stb. Nem tudom, tudott-e Emily Dickinson latinul vagy franciául, valószínű, hogy tudott, és hogy a „grand” szót konkrétan is értette itt, „nagy” jelentésben: ,Mi már ahhoz túl nagyok vagyunk.’ A kontextus is ezt sugallja.

Házikó, ered.: „Házikók, De óh, mi magasan!” Ez alighanem azokat a kellemes mennybeli lakhelyeket jelenti, amelyeket a vallás ígér nekünk; ezt a lejjebb szereplő „pap” szó is alátámasztja, de anélkül is kitalálható volna. ,Szép dolgok azok a mennyei házikók, de sajnos túl magasan vannak’, mármint itteni, földi mivoltunk számára; nincs mit kezdenünk velük.

A vers ritmusa hasonlóképpen sokszor nem világos: részleteiben nem egyértelmű, de még általános tendenciája sem nagyon egyértelmű. A világirodalom verseinek túlnyomó többsége következetesen, szabályosan követ valamely egyszerű sémát, ezért ott a ritmikailag homályos verssorok az általános séma szerint értelmezendők. Itt ez nem így van.

A vers egyes helyei azt sugallják, hogy anapesztusokat azaz ilyen verslábakat keressünk:  u u —  (két hangsúlytalan + egy hangsúlyos [= a magyarban: két rövid + egy hosszú] szótag), pl.:  But we bolt the door tight:  — u — | u u —  sőt  u u — | u u — ; To see to the end:  u — | u u — ; How shall we arrange it: — — | u u — | u . Az első sor: We don't cry — Tim and I — u — || — u — , de a sort kettévágó szünetszerű ún. caesura nélkül szerintem hallható úgy is, hogy  u u — | u u — . Minden igazi költő és profi versfordító tudja, hogy az ilyesmi fontos alkotórésze a versnek. A „formalistának” egyáltalán nem nevezhető Petőfi aggályos, 100 %-os pontossággal valósítja meg a ritmikai sémát a „Szeptember végén”-ben, amelyben ostinato-szerűen dobognak a hajszálpontos időmértékes anapesztusok. A Bábelen tizenöt fordítása szerepel, közöttük három német, két angol és két szlovák: ezek közül a profi fordítások pontosan követik az eredeti ritmikai sémát, csak a dilettás fordítások fütyülnek rá. Hogy Emily Dickinson fenti verse nem következetesen valósít meg ritmikai sémát, hanem csak tendenciaszerűen, az a javára válik. Hogy az ilyesmi nem mindig valósítható meg a fordításban, vagy csak más fontos dolgok rovására, az nem cáfolja a ritmus alapvetően fontos voltát. A profi költők számára mindez magától értődik, a rossz profi költők számára is; de a dilettáns nem hallja a ritmust, nincs hozzá füle. 

A vers 1860 körül keletkezett.