Dickinson, Emily: (Bús, kicsi szív!) (Gügyögő versike) (Poor little Heart! 192 in Hungarian)

Poor little Heart!
Did they forget thee?
Then dinna care! Then dinna care!

Proud little Heart!
Did they forsake thee?
Be debonnaire! Be debonnaire!

Frail little Heart!
I would not break thee —
Could'st credit me? Could'st credit me?

Gay little Heart —
Like Morning Glory!
Wind and Sun — wilt thee array!

Bús, kicsi szív!
Itt hagytak, ugye?
Hát hagyd, ne bánd!

Hős kicsi szív!
Cserben hagytak-e?
Ő rá se ránt! Ő rá se ránt!

Törékeny szív!
Nem törsz össze te! —
Elhiszed-e? Elhiszed-e?

Víg kicsi szív —
Mint hajnal fénye!
Szél és nap — lesznek vele!
   
   
   
Csekély — pl. József Attila „Aludj el szépen, kis Balázs”-versénél sokkal csekélyebb — minőségű alkalmi bölcsődalszerűség. Nem tudni, ki a címzettje, csecsemő-e, akinek a szülei negyed órára elmentek valahova, vagy elanyátlanodott kutya- vagy macskakölyök-e, vagy maga Emily Dickinson, aki valamiért úgy érzi magát, mint amazok érezhetik... Érdekes, hogy a világ egyik legcsavarosabb agyú költője gügyögni is képes. Erről megint csak József Attila jut eszembe: „Gügyü, gügyü, Döncike” stb (https://www.arcanum.com/en/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/jozsef-attila-1EE20/rogtonzesek-1FF1A/gugyu-gugyu-1FF63/), csakhogy az vérfagyasztóan végződik. Érdekes, hogy nagy költők is írnak olyan verseket, amelyekre nem 100 %-ig ugyan, de többékevésbé igaz az, hogy „Nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető”...

„Glory” és „array” az angolban rímnek számít, bár kevésbé jó rímnek, mert az egyiknek az első szótagja hangsúlyos, a másiknak a második szótagja, tehát az egyik hímrím, a másik nőrím. Magyarul az ilyesmi lehetetlen: hímrím és nőrím összerímeltetése a dilettantizmus és a botfülűség egyik legfeltűnőbb jele. Ennek ellenére én is megkockáztatom itt, noha se dilettáns, se botfülű nem vagyok: dilettáns fordítóK! „fénye — vele” az magyarul nem rím!!!!!! Részemről ez csak afféle játék. De hát a jelen, csaknem 100 %-ig jelentéktelen alkalmi versike szempontjából ez valójában teljesen mindegy. Az eredeti vers ritmusának a lehetőség szerinti követése is teljesen fölösleges ebben az esetben, dehát ez a magyar versfordítás bevett szokása, és nem is olyan rossz az a szokás.
   
   
(A versike 1860 körül keletkezett)