Nem láttam én soha „Vulkánt” —
De mesélgetik
Hogy e régi — flegma csúcsok
Mik oly csöndesek —
Szörnyű Ágyúkat takarnak,
Gyomruk láng és füst,
Falut, Várost reggeliznek
Emberrel vegyest.
Ha Vulkánikus a flegma
Az emberi arc
Hogyha nyugalom takarja
S bent Titáni harc —
Ha a parázsló nyomasztás
Nem lesz végül úr —
És a rengő szőlőskertet
Elnyeli a por?
Ha egy szíve űzte Régész,
Az Új Hajnalon,
Nem kiált fel: „Hurrá! Pompeii!”
Vissza Dombra jön!
Azt hiszem, ez ilyesmit jelenthet: „A tűzhányók gyomrában fortyogó iszonyú nyomás időnként kitör. Mi van, ha az emberi arc (látszólagos) nyugalma is ilyen (látszólagos) vulkánikus nyugalom, és ha igen, akkor mi lesz, ha ez a belső lángolás sohasem tör ki, csak lassan elnyeli a por a hánykódó szőlőskertet (= az arcot, magát az embert); tehát ha egy lelkes régész még a Feltámadás hajnalán sem fogja megtalálni ezt a spirituális tűzhányót [amely HEGY], és visszakullog a (kisszerűbb, nem olyan fennkölt) DOMBokhoz?” Vagyis nem az az aggodalom, hogy a lelki vulkán kitör, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy NEM fog kitörni, tehát a „spirituális régészek” nem fognak találni semmiféle Pompeiit, marad a lassú elhamvadás. Vagy pedig nem a Feltámadásról van szó, hanem arról, hogy itt a földi életben nem fogja megtalálni semmiféle lelkes régész azaz szerelmes partner a nagy spirituális vulkánkitörés eredményét. Értelmezésem helyességében nem vagyok biztos, lehet, hogy szofisztikáltabb gondolat van ide bekódolva.
A vers 1860 körül keletkezett.