Dickinson, Emily: (Nincs más mit hozhatnék, tudod —) (I've nothing else — to bring, You know — 224 in Hungarian)

I've nothing else — to bring, You know —
So I keep bringing These —
Just as the Night keeps fetching Stars
To our familiar eyes —

Maybe, we shouldn't mind them —
Unless they didn't come —
Then — maybe, it would puzzle us
To find our way Home —

Nincs más mit hozhatnék, tudod —
Most is Ilyet hozok —
Mint szemünknek, bár egy sem új,
Az Éj sok Csillagot —

Tán nem kell törődnünk velük —
Csak ha hiányzanak —
Akkor — lehetne csak zavar
Nem találnánk Haza —

Könnyen meglehet, hogy ezt a verset virágcsokor mellékleteként adta át költőnk és címzettje úgy is olvasta, de minthogy nincs benne semmi erre történő célzás, mi csak úgy olvashatjuk, hogy az ajándék maga a vers. — Látszólag nagyon szerény és alázatos vers, de szerzője a csillagokhoz hasonlítja, márpedig azok nélkül nem lehetne élni. Ezek szerint a vers címzettje sem élhetne eme vers nélkül és általában Emily őneki hozott vagy küldött versei nélkül, tehát nem is szerény a vers, hanem éppen ellenkezőleg nagyon is öntudatos. 

Erről egy kissé rosszmájúan az a nóta jut eszembe, hogy „Paprika, só, Szó ami szó, Én vagyok csak tehozzád való"; egy konyhai felvédőre hímezve is láttam hajdan. Abban is azt mondja valaki, hogy „A saját jólfelfogott érdekedben engem szeress!" Ezzel egyáltalán nem azt akarom sugallni, hogy E. D. verse falvédőszerű, hanem csak azt, hogy milyen jól megárulhat egy gyékényen — egyazon agyban és lélekben  — a csavaroseszű szofisztikáció és a bájos naívság.

Az is lehet, hogy nem vagy nem csak a saját veseit minősíti nélkülözhetetleneknek Emily, hanem a verseket, a költészetet általában.
   
   
   
(A vers 1861-ben keletkezett.)