Dickinson, Emily: (Látszik hogy nincs meglepetés) ((Apparently with no surprise) in Hungarian)

Apparently with no surprise
To any happy Flower
The Frost beheads it at its play —
In accidental power —
The blonde Assassin passes on —
The Sun proceeds unmoved
To measure off another Day
For an Approving God.
   
   
   
(1884 körül)

Látszik hogy nincs meglepetés
Boldog Virág-Alakban
Ha játékból lenyesi Fagy
A Fejét akaratlan —
A szőke Gyilkos ott jön épp —
A Nap megy — rá se ránt —
Újabb Éjt-Nappalt mérni le
Mit egy Isten szeret.
   
   
   
Magyarázni ezt az Emily Dickinson verset kivételesen fölösleges, kivételesen eléggé érthető; de el-elelmélkedni rajta érdemes. Pontosabban: tovább-elmélkedni: a vers maga is elmélkedés, egy mindennapi (tehát szuperbanális) tapasztalaton: a meghaláson, az elmúláson való elmélkedés, de szupernemmindennapi és emlydickinsoniasan eltúlzott szűkszavúságúra összekalapált elmélkedés: „Gondold tovább!”. Rengeteget beszéltek már az elmúlásról, mióta a világ világ és mióta a költészet költészet; a téma mégis kimeríthetetlen, „örökzöld”, azazhogy örökfekete.

Egyik fiam azt mondta: „Miért mondják, hogy ez vagy az meghalt? Az emberek nem halnak meg, csak egy dátumtól egy másik dátumig ÉLNEK, ez az egész.”   LOGIKAILAG tökéletesen igaza van. Csakhogy a létezés, a világ, egyáltalán nem csupa logikus egyenlet, ez itt a bökkenő. Még a fizikai világ sem, a modern természettudomány a megmondhatója. A halál pedig van, és botrány, Jó Isten ide, Jó Isten oda. Ez hozza ki a sodrából Emily Dickinsont is, noha úgy tesz ő, mintha szuperbölcsen elfogadná...

A „szőke Gyilkos” minden bizonnyal a Fagy. Miért szőke? A fagy inkább fehér. Alighanem azért szőke, mert a következő sorban megjelenő Nap fénye szép szőkére festi, noha egyelőre esze ágában sincs felolvasztani, hadd gyilkoljon kedvére... A Napot ez az egész elképesztő, felháborító helyzet, az élők nem szűnő mészárlása, egyáltalán nem érdekli, ő csak kering, kering mechanikusan mint a nyomtató ló vagy a kerge állat, fütyül ránk meg kedvenc szuperesztétikus virágainkra.

Az utolsó verssorban kiderül, hogy ezt a felháborító embertelen gépiességet Isten — szereti!... Az eredetiben ugyan csak annyi áll, hogy „Isten beleegyezik”, „helyesli”. Nem zavarja Istent, hogy a világ minden etikus okoskodás és isteni jó-ság ellenére  embertelenül, kegyetlenül mechanikusan működik és öl. Ha jól értem, a papoknál százszor mélyebben vallásos Emily Dickinsonnak megvan a maga lesújtó véleménye a Jó Istenről is...