Dickinson, Emily: (Ha félni hagy Muszklid —) (If your Nerve, deny you — 292 in Hungarian)

If your Nerve, deny you —
Go above your Nerve —
He can lean against the Grave,
If he fear to swerve —

That's a steady posture —
Never any bend
Held of those Brass arms —
Best Giant made —

If your Soul seesaw —
Lift the Flesh door —
The Poltroon wants Oxygen —
Nothing more —

Ha félni hagy Muszklid —
Hágj fölé te, föl —
Sírnak dőlhet ő, csak áll,
El ha térni fél —

Az egy biztos állás —
Nem görbed meg az
Kit tart Vas marok —
Gigászi kéz —

Ha ing a Lelked —
Testkaput nyiss —
Gyávának kell Oxigén —
Semmi más —
   
   
   
Muszklid. Az eredetiben: nerve = ideg; átvitt értelemben: magabiztosság, erő, bátorság. If your Nerve, deny you = Ha cserben hagy a kurázsid, inába (inadba?) száll a bátorságod. Hogy minek oda vessző, azt nem tudom; Emily Dickinson éppen ellenkezőleg a szükséges központozást is szökőévenként egyszer használja, hogy még nehezebben legyen megfejthető a mondatszerkezet, kétértelműségek keletkezzenek. Hogy hogyan kell fölébe kerekedni a kurázsinak, ha elpárolgott, azt sem tudom, elvégre ehhez éppen a kurázsira volna szükség. Ez olyan, mintha ahelyett, hogy „Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel” azt mondanák, hogy „Ha rövid a kardod, dobd el, hogy hosszabb legyen”. Vagy: „Ha rövid a lábad, repülj lelki szárnyaiddal.” Valóban ezt is mondja. „...gyengeségem legyen az erőm”, írja Otokar Březina, egy, a misztikus paradoxonokat ugyancsak kedvelő cseh költő, nagyjából ugyanarra gondolva, mint Emily Dickinson.

Azt hihetnők, hogy ha kinyílik testünk kapuja és kirepül rajta a lelkünk, akkor meghalunk. Itt éppen fordítva van: a Muszkli azaz a test, a testiség az, ami halandó dolgokra támaszkodik.

A középső versszak, ha jól értem, irónikus. A sírnak támaszkodó ideg azaz kurázsi megint a képzavar határát súrolja, de itt ez szerintem nem árt a versnek, sőt. Hogy gyávának kell az oxigén (de nem nekem), arról szentségtörő módon az jut eszembe, hogy „Sehonnai bitang ember, ki most ha kell, halni nem mer”... Az ironizálgatással csak a zavaromat leplezem, mert túlságosan is szeretem Emily Dickinsont.

(Fűri Mária fordításában az első két sor jobban hangzik, mint az enyémben.)



A vers 1861 körül keletkezett.