This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Heaney, Seamus: A mükénéi őr (The Mycenae Lookout in Hungarian)

Portre of Heaney, Seamus

The Mycenae Lookout (English)

for Cynthia and Dimitri Hadzi


 The ox is on my tongue.

Aeschylus, Agamemnon


 1. The Watchman’s War


Some people wept, and not for sorrow—joy

That the king had armed and upped and sailed for Troy,

But inside me like struck sound in a gong

That killing-fest, the life-warp and world-wrong

It brought to pass, still augured and endured.

I’d dream of blood in bright webs in a ford,

Of bodies raining down like tattered meat

On top of me asleep—and me the lookout

The queen’s command had posted and forgotten,

The blind spot her farsightedness relied on.

And then the ox would lurch against the gong

And deaden it and I would feel my tongue

Like the dropped gangplank of a cattle truck,

Trampled and rattled, running piss and muck,

All swimmy-trembly as the lick of fire,

A victory beacon in an abattoir…

Next thing then I would waken at a loss,

For all the world a sheepdog stretched in grass,

Exposed to what I knew, still honour-bound

To concentrate attention out beyond

The city and the border, on that line

Where the blaze would leap the hills when Troy had fallen.


My sentry work was fate, a home to go to,

An in-between-times that I had to row through

Year after year: when the mist would start

To lift off fields and inlets, when morning light

Would open like the grain of light being split,

Day in, day out, I’d come alive again,

Silent and sunned as an esker on a plain,

Up on my elbows, gazing, biding time

In my outpost on the roof… What was to come

Out of that ten years’ wait that was the war

Flawed the black mirror of my frozen stare.

If a god of justice had reached down from heaven

For a strong beam to hang his scale-pans on

He would have found me tensed and ready-made.

I balanced between destiny and dread

And saw it coming, clouds bloodshot with the red

Of victory fires, the raw wound of that dawn

Igniting and erupting, bearing down

Like lava on a fleeing population…

Up on my elbows, head back, shutting out

The agony of Clytemnestra’s love-shout

That rose through the palace like the yell of troops

Hurled by King Agamemnon from the ships.



2. Cassandra


No such thing

as innocent



Her soiled vest,

her little breasts,

her clipped, devast-


Dated, scabbed

punk head,

the char-eyed


famine gawk—

she looked



and simple.


could feel


a missed

trueness in them



a homecoming

in her dropped-wing,




No such thing

as innocent.


Old King Cock-


was back,


King Kill-





King Agamem

non’s drum


balled, old buck’s

stride was back.

And then her Greek


words came,

a lamb

at lambing time,


bleat of clair-

voyant dread,

the gene-hammer


and tread

of the roused god.

And a result-


ant shock desire

in bystanders

to do it to her


there and then.

Little rent

cunt of their guilt:


in she went

to the knife,

to the killer wife,


to the net over

her and her slaver,

the Troy reaver,


saying, ’A wipe

of the sponge,

that’s it.


The shadow-hinge

swings unpredict-

ably and the light’s


blanked out.’



3. His Dawn Vision


Cities of grass. Fort walls. The dumbstruck palace.

I’d come to with the night wind on my face,

Agog, alert again, but far, far less


Focused on victory than I should have been—

Still isolated in my old disdain

Of claques who always needed to be seen


And heard as the true Argives. Mouth athletes,

Quoting the oracle and quoting dates,

Petitioning, accusing, taking votes.


No element that should have carried weight

Out of the grievous distance would translate.

Our war stalled in the pre-articulate.


The little violets’ heads bowed on their stems,

The pre-dawn gossamers, all dew and scrim

And star-lace, it was more through them


I felt the beating of the huge time-wound

We lived inside. My soul wept in my hand

When I would touch them, my whole being rained


Down on myself, I saw cities of grass,

Valleys of longing, tombs, a wind-swept brightness,

And far-off, in a hilly, ominous place,


Small crowds of people watching as a man

Jumped a fresh earth-wall and another ran

Amorously, it seemed, to strike him down.



4. The Nights


They both needed to talk,

pretending what they needed

was my advice. Behind backs

each one of them confided

it was sexual overload

every time they did it—

and indeed from the beginning

(a child could have hardly missed it)

their real life was the bed.


The king should have been told,

but who was there to tell him

if not myself? I willed them

to cease and break the hold

of my cross-purposed silence

but still kept on, all smiles

to Aegisthus every morning,

much favoured and self-loathing.

The roof was like an eardrum.


The ox’s tons of dumb

inertia stood, head-down

and motionless as a herm.

Atlas, watchmen’s patron,

would come into my mind,

the only other one

up at all hours, ox-bowed

under his yoke of cloud

out there at the world’s end.


The loft-floor where the gods

and goddesses took lovers

and made out endlessly

successfully, those thuds

and moans through the cloud cover

were wholly on his shoulders.

Sometimes I thought of us

apotheosized to boulders

called Aphrodite’s Pillars.


High and low in those days

hit their stride together.

When the captains in the horse

felt Helen’s hand caress

its wooden boards and belly

they nearly rode each other.

But in the end Troy’s mothers

bore their brunt in alley,

bloodied cot and bed.

The war put all men mad,

horned, horsed or roof-posted,

the boasting and the bested.


My own mind was a bull-pen

where homed King Agamemnon

had stamped his weight in gold.

But when hills broke into flame

and the queen wailed on and came,

it was the king I sold.

I moved beyond bad faith:

for his bullion bars, his bonus

was a rope-net and a blood-bath.

And the peace had come upon us.



5. His Reverie of Water


At Troy, at Athens, what I most clearly

see and nearly smell

is the fresh water.


A filled bath, still unentered

and unstained, waiting behind housewalls

that the far cries of the butchered on the plain


keep dying into, until the hero comes

surging in incomprehensibly

to be attended to and be alone,


stripped to the skin, blood-plastered, moaning

and rocking, splashing, dozing off,

accommodated as if he were a stranger.


And the well at Athens too.

Or rather that old lifeline leading up

and down from the Acropolis


to the well itself, a set of timber steps

slatted in between the sheer cliff face

and a free-standing, covering spur of rock,


secret staircase the defenders knew

and the invaders found, where what was to be

Greek met Greek,


the ladder of the future

and the past, besieger and besieged,

the treadmill of assault


turned waterwheel, the rungs of stealth

and habit all the one

bare foot extended, searching.


And then this ladder of our own that ran

deep into a well-shaft being sunk

in broad daylight, men puddling at the source


through tawny mud, then coming back up

deeper in themselves for having been there

Êlike discharged soldiers testing the safe ground,


finders, keepers, seers of fresh water

in the bountiful round mouths of iron pumps

and gushing taps.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation

A mükénéi őr (Hungarian)

Cynthia és Dmitri Hadzinak


“Az ökör a nyelvemen”

Aiszkhülosz: Agamemnón


1. Az őr háborúja


Volt, aki sírt – de örömkönnyeket,

Hogy Trója ellen a király hadra kelt,

Ám bennem, gongban konduló ütés,

Felsejlett és kivárt az élet- és

Világ-torzító ölő-rítus képe.

Álmomban élénk vér foszlott a vízbe,

Testek zuhogtak rám, húscafatok,

Az alvóra – s az őrre is, akit

A királyné jelölt ki és hagyott itt:

Előrelátásán lettem a vakfolt.

Akkor az ökör nekidőlt a gongnak,

Eltompította, a nyelvem meg mintha

Egy marhavagon előtt volna palló,

Döndülve rengő, húgyban-szarban úszó,

És reszkető, mint a tűz nyaldosása,

A vágóhídon győzedelmi fáklya…

Aztán felocsúdtam, tanácstalan,

Tisztára egy elnyúlt juhászkutya,

Előttem: amit tudtam, ám a tisztem

Okán figyelmemet odaszögeztem

Városon-falon túl, hol felszökik

a dombra a láng, ha Trója elesik.


Az őrség: végzet volt, hazajárni otthon,

A köztes-idő, amin minden évben

Áteveztem: ha a fű s az öböl felett

Oszlott a köd, s a hajnali fény betört,

Mintha a fényszemcse hasadna szét,

Naponta éledtem ott, fekve, néma

Napfürdőn, mint a síkra ért moréna,

Félkönyéken vártam a dolgok végét

A tetőn… Ám attól, amit a tíz év

Várakozás, a háború hozott,

Fagyott nézésem tükre megrepedt.

Egy igazság-isten ha odanyúl, és

A mérlegéhez gerendát keres,

Ott talált volna kifeszítve, készen.

Végzet és rettegés között kilengtem,

És láttam, mi jön még: a győztes tűzben

Fürdött, vérgőzös felhőket, a hajnal

Nyílt sebét, ahogy robban, kilövell,

Mint forró láva, s a tömeg menekül…

Félkönyéken, a fejem is hanyatt,

Ne halljam Klütaimnésztra vágy-jaját,

Mert sértőbben nem ordított a sereg sem,

Míg hajtotta a hajókról Agamemnon.



2. Kasszandra


Nincs olyan,

hogy ártatlan



Mocskos gönce,

apró melle,

lenyírt, le-


tarolt, ótvaros,

punk feje, az

a szemgödör, az


éhínség tátogása –




volt és naiv.


ott álltak,


élesedni láttak

egy elvétett



valami hazatért





Nincs olyan,

hogy ártatlan.


Öreg Vezér-

Kakas Király








Király, Agamemnon

Király tökelen-


gő, vén bikalépte


Aztán szólt végre


görögül a lány,


ellés idején,



a látnoki rettenet,

a felgerjedt


isten gén-döngölő

és búboló

képe. És egyből


megjött a bámész

nép sokkos

vágya: hogy ők is,


azonnal megtegyék

vele. Kis hasadék

pinája a bűnüknek:


indult is egyenest,

tűrni a kést,

az asszonyi gyilkost,


a hálót, ami rá és foglyul-

ejtőjére, a Trója-dúló

rablóra hull,


mondván: “Egy szivacs-

törlés, és

kész is.


Az árny-zsanér


kileng és a fény





3. Hajnali látomása


Fűvárosok. Erődök. Megnémult palota.

Feléledtem az esti szél szagára,

Vártam, vigyáztam, mégsem volt az a


Győzelem-várás már, hiába, bennem –

Most is elszigetelt, hogy úgy utálom

A sok előtapsolót, aki mindenben


Mindig szín-argoszi. Száj-atléták,

A jóslatot, az időpontot fújják,

Folyamodnak, vádolnak és szavaznak.


A gyászos távolból nem jött semmi át

Egyetlen fontos részlet. Megrekedt

A háborúnk a kimondás előtt.


Az ibolyák lehajló feje, a pókfonál

Hajnal előtt, ha csupa harmat és háló

És csillag-csipke – ebből, ha bármiből,


Megéreztem, az idő-seb hogy lüktet,

Amelyben élünk. A lelkem sírni kezdett,

Ha a kezem hozzájuk ért, zuhogott


Az egész valóm, fűvárosokat láttam,

Vágy-völgyet, sírt, a szélsöpörte tájon,

És távol, egy dombos, baljós helyen


A sokaság nézte, egy férfi mint ugorja

A döngölt falat át, és a másik mintha

Szerelmesen rohanna rá, hogy lesújtsa.



4. Az éjszakák


Beszélni, azt akartak,

mintha mindketten a

tanácsom lesnék. Aztán

bevallották, külön:

a sűrű szex teher volt

ahányszor elkövették

s kezdettől fogva, tényleg

(egy gyerek látta volna)

az ágy volt az életük.


Közölni kellett volna

a királlyal, ki közölje,

ha nem én? Azt akartam,

hagyják abba, lazítsák

kettős csöndem kötését,

de azért mosolyogtam

a kegyes Aigiszthoszra,

csak önmagam utáltam.

A tető dobhártya volt.


Az ökör tonnás, tompa,

fej-súlyos, tehetetlen

tömbje állt, mint az oszlop.

Atlasz jutott eszembe,

az őrök pártfogója,

aki minden időben

virraszt, mint én, s a világ

végén ökörmód görnyed

felhő-igába fogva.


A padlást, ahova

istenek és istennők

a kedvesüket cipelték

a felhőpaplan alá

huppanni, nyögdécselni,

az ő válla viselte.

Gondoltam, istenülnénk

csak kőbe, Aphrodité

Pillérei lehetnénk.


Szegény és gazdag akkor

Közös rugóra járt.

A katonák Heléna

simítását megsejtve

a ló fa horpaszán,

már-már egymásra hágtak.

Végül a trójai nők

Kapták az ostromot

vérzett ágy és kiságy.

A harctól mind megőrült,

lóban, tetőn, aganccsal,

a hencegő, a megcsalt.


Agyam volt a karám,

hol szarvas Agamemnon

aranyba verte súlyát.

De kigyúltak a dombok,

s míg jajgatott a királyné,

a királyt adtam el.

Nem rosszhiszeműségből:

rúd aranyai bére

háló volt, véres fürdő.

És eljött ránk a béke.



5. Álmodozása a vízről


Trója, Athén: amit legtisztábban

látok és szinte érzek,

az a friss víz.


Teli kád, tükre töretlen és

mocsoktalan, várja a házfalak közt,

ahol a mezőn legyilkoltak kiáltása


elhal, míg meg nem jön a hős,

becsobban, felfoghatatlan,

hogy lássák el és hagyják magára,


anyaszülten, vér-mocskosan, nyög

és ring, fröcsköl, elbódul,

és kényeztetik, mint egy idegent.


Meg aztán az athéni kút.

Vagy inkább az a régi életvonal,

az Akropoliszból a kúthoz


fel- és lemenet az a pár falépcső,

beékelve a puszta sziklafal és a

szabadon álló, kiszögellő szirt közé,


titkos lépcső, ismerték a védők,

megtalálták a támadók, hogy

ami görög, találjon görögére,


a jövő és a múlt, az ostromló

és az ostromlott létrája,

a támadás taposómalma


ha átfordul vízkerékbe, a lopakodás

és a megszokás hágcsója, és az

egyetlen kinyújtott, tapogató láb.


Aztán ez a mi létránk, ahogy

fényes nappal egy kútmélyre

vetettük, az emberek tocsogtak


lenn, homokban, sárban, mélyebben

önmagukban, hogy ott jártak,

akár leszerelt katonák, biztos talajon,


keresők, őrzők: vas kutak, spriccelő

csapok bő, kerek szájában


Uploaded byP. T.
Source of the quotation