Larkin, Philip: A legjobb társaság (Best Society in Hungarian)

When I was a child, I thought,

Casually, that solitude

Never needed to be sought.

Something everybody had,

Like nakedness, it lay at hand,

Not specially right or specially wrong,

A plentiful and obvious thing

Not at all hard to understand.

Then, after twenty, it became

At once more difficult to get

And more desired - though all the same

More undesirable; for what

You are alone has, to achieve

The rank of fact, to be expressed

In terms of others, or it's just

A compensating make-believe.

Much better stay in company!

To love you must have someone else,

Giving requires a legatee,

Good neighbours need whole parishfuls

Of folk to do it on - in short,

Our virtues are all social; if,

Deprived of solitude, you chafe,

It's clear you're not the virtuous sort.

Viciously, then, I lock my door.

The gas-fire breathes. The wind outside

Ushers in evening rain. Once more

Uncontradicting solitude

Supports me on its giant palm;

And like a sea-anemone

Or simple snail, there cautiously

Unfolds, emerges, what I am.

Gyerekként azt hittem, a

Magány olyasmi, amit

Nem kell keresni soha.

Mindenki birtoka, mint

A csupaszság, kéznél levő

És semleges, se rossz, se jó,

Bőséges és nyilvánvaló

És gond nélkül megérthető.

Aztán húsz után hirtelen

Messzebb került, s jobban kívántam,

Bár nemkívánatos, hiszen

Ami vagyunk, az tényre váltva

Számít, csak kifejezve más

Emberek viszonyrendszerében

Értelmezhető, máskülönben

Kompenzáló önámitás.

A társaság kellemesebb!

Megajándékozni, szeretni

Nem tudsz, csak egy másik felet,

Jó szomszéd egyházkerületnyi

Nép között jó csak – röviden

Minden erényünk társadalmi;

Magány-hiány miatt dohogni

Erkölcsileg előnytelen.

Bezárkózom hát gonoszul.

A konvektor susog, talán

Eső lesz este, zúg a szél.

A vitathatatlan magány

Roppant tenyerére emel;

S mint egy tengeri anemóna

Vagy csiga, lassan kibomolva

Feltárulkozik lényegem.