Hopkins, Gerard Manley: A kalitkába zárt pacsirta (The Caged Skylark in Hungarian)

As a dare-gale skylark scanted in a dull cage

Man's mounting spirit in his bone-house, mean house, dwells—

That bird beyond the remembering his free fells;

This in drudgery, day-labouring-out life's age.

Though aloft on turf or perch or poor low stage,

Both sing sometímes the sweetest, sweetest spells,

Yet both droop deadly sómetimes in their cells

Or wring their barriers in bursts of fear or rage.

Not that the sweet-fowl, song-fowl, needs no rest—

Why, hear him, hear him babble and drop down to his nest,

But his own nest, wild nest, no prison.

Man's spirit will be flesh-bound when found at best,

But uncumbered: meadow-down is not distressed

For a rainbow footing it nor he for his bónes rísen.

Mint vak vaskalitkába vetett szél-bátor madár

szárnyon szálló lelkünk lent, félúton, csont-házban lakik,

az emlékezve őrzi szívében szeles, szabad csúcsait,

ez rogyasztó robotba tör és dolgos ideje lejár.

A fű és domb felett s hol romba roskadt színpad áll

mind a kettő drága, drága dalt dúdol, amíg

dühtől és riadt félelemtől elgyötörve rozzant rácsait

nem rázza s derékba nem töri a halál.

A drága-szárnyú, dal-szárny ő is megpihenne, hát

hullasd vissza fészkébe, ha hallgattad dalát,

de ön-fészkébe, vad-fészkébe, ne börtönbe vesd!

Lelkünk húshoz kötve éli át legteljesebb pillanatát,

mégis szabad: könnyű s víg a rét, mert égve égre hág

a szép szivárvány, s zeng a lélek, mert a sárból felsuhan a test.