Vaughan, Henry: Kakaskukorékolás (Cock-Crowing in Hungarian)

Father of lights! what sunny seed,

What glance of day hast Thou confined

Into this bird? To all the breed

This busy ray Thou hast assigned;

Their magnetism works all night,

And dreams of paradise and light.

Their eyes watch for the morning hue;

Their little grain, expelling night,

So shines and sings as if it knew

The path unto the house of light.

It seems their candle, howe'er done,

Was tinned and lighted at the sun.

If such a tincture, such a touch,

So firm a longing can empower,

Shall Thy own image think it much

To watch for Thy appearing hour?

If a mere blast so fill the sail,

Shall not the breath of God prevail?

O Thou immortal Light and Heat!

Whose hand so shines through all this frame

That, by the beauty of the seat,

We plainly see who made the same,

Seeing Thy seed abides in me,

Dwell Thou in it, and I in Thee!

To sleep without Thee is to die;

Yea, 'tis a death partakes of hell:

For where Thou dost not close the eye,

It never opens, I can tell.

In such a dark Egyptian border,

The shades of death dwell, and disorder.

If joys, and hopes, and earnest throes,

And hearts whose pulse beats still for light

Are given to birds, who but Thee knows

A love-sick soul's exalted flight?

Can souls be tracked by any eye

But His who gave them wings to fly?

Only this veil which Thou hast broke,

And must be broken yet in me,

This veil, I say, is all the cloak

And cloud which shadows Thee from me.

This veil Thy full-eyed love denies,

And only gleams and fractions spies.

O take it off! make no delay;

But brush me with Thy light that I

May shine unto a perfect day,

And warm me at Thy glorious eye!

O take it off, or till it flee,

Though with no lily, stay with me!

Fények Atyja! Mely szemcse fény,

mely napos tekintet lakik

e madarakban? Mely serény

sugár, melyet Te adsz nekik,

hogy éjszaka is delejes,

s álmukban fényt s Édent keres?

A hajnalpírra lesnek ők,

s szemcséjük benn ragyogva zeng

visszhangozva a zengetőt,

a fénypalotát odafent.

Gyertyák: oly különös dolog,

mind Napból van s Napról lobog

Ha ily érintés, ily anyag

forró vágyat életre hív,

renyhe csak képmásod marad,

s jöttödre mit sem hederít?

Vitorlát szellő feszeget,

s nem az isteni lehelet?

Ó, el nem múló fény, meleg!

Kezed művedből tündököl,

s láttán kétségünk nem lehet

sosem az Alkotó felől;

bennem a fényre vesd szemed:

élj benne s Benned élhetek.

Az álom nem álom, hanem

kárhozat Nélküled: halál;

ha nem Te zártad le, a szem,

tudom, nem nyílik soha már:

sínylődik vak Egyiptomában,

hol zűrzavar s halálos árny van

Madáröröm, -hit, -buzgalom,

s a fényért lüktető szivük

ha Tőled van, tudja vajon

más: lelket szárnyalni mi fűt?

Röptét ki más követheti,

mint ki szárnyat adott neki?

Csak a fátyol, mitől szabad

vagy s rólam le kell tépni még,

a fátyol tőlem megtagad,

az felhőzi orcád szinét.

Szemed hazudtolja a fátyol,

s juttat csak csillámból, szilánkból.

Vedd le hamar! Siess, ne késs!

Érints sugárral, míg szemem

tündöklő napba visszanéz

s fűl diadalmas tüzeden!

Vedd le! Vagy míg lehullna, add,

ha nem liliomod, Magad.