This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Salinger, J. D.: Alpári történet Esmének, szeretettel (For Esmé with Love and Squalor in Hungarian)

Portre of Salinger, J. D.

For Esmé with Love and Squalor (English)

 
Just recently, by air mail, I received an invitation to a wedding that will take place in England on April 18th. It happens to be a wedding I'd give a lot to be able to get to, and when the invitation first arrived, I thought it might just be possible for me to make the trip abroad, by plane, expenses be hanged. However, I've since discussed the matter rather extensively with my wife, a breathtakingly levelheaded girl, and we've decided against it--for one thing, I'd completely forgotten that my mother-in-law is looking forward to spending the last two weeks in April with us. I really don't get to see Mother Grencher terribly often, and she's not getting any younger. She's fifty-eight. (As she'd be the first to admit.)

All the same, though, wherever I happen to be I don't think I'm the type that doesn't even lift a finger to prevent a wedding from flatting. Accordingly, I've gone ahead and jotted down a few revealing notes on the bride as I knew her almost six years ago. If my notes should cause the groom, whom I haven't met, an uneasy moment or two, so much the better. Nobody's aiming to please, here. More, really, to edify, to instruct.

In April of 1944, I was among some sixty American enlisted men who took a rather specialized pre-Invasion training course, directed by British Intelligence, in Devon, England. And as I look back, it seems to me that we were fairly unique, the sixty of us, in that there wasn't one good mixer in the bunch. We were all essentially letter-writing types, and when we spoke to each other out of the line of duty, it was usually to ask somebody if he had any ink he wasn't using. When we weren't writing letters or attending classes, each of us went pretty much his own way. Mine usually led me, on clear days, in scenic circles around the countryside. Rainy days, I generally sat in a dry place and read a book, often just an axe length away from a ping-pong table.

The training course lasted three weeks, ending on a Saturday, a very rainy one. At seven that last night, our whole group was scheduled to entrain for London, where, as rumor had it, we were to be assigned to infantry and airborne divisions mustered for the D Day landings. By three in the afternoon, I'd packed all my belongings into my barrack bag, including a canvas gas-mask container full of books I'd brought over from the Other Side. (The gas mask itself I'd slipped through a porthole of the Mauretania some weeks earlier, fully aware that if the enemy ever did use gas I'd never get the damn thing on in time.) I remember standing at an end window of our Quonset but for a very long time, looking out at the slanting, dreary rain, my trigger finger itching imperceptibly, if at all. I could hear behind my back the uncomradely scratching of many fountain pens on many sheets of V-mail paper. Abruptly, with nothing special in mind, I came away from the window and put on my raincoat, cashmere muffler, galoshes, woollen gloves, and overseas cap (the last of which, I'm still told, I wore at an angle all my own--slightly down over both ears). Then, after synchronizing my wristwatch with the clock in the latrine, I walked down the long, wet cobblestone hill into town. I ignored the flashes of lightning all around me. They either had your number on them or they didn't.

In the center of town, which was probably the wettest part of town, I stopped in front of a church to read the bulletin board, mostly because the featured numerals, white on black, had caught my attention but partly because, after three years in the Army, I'd become addicted to reading bulletin boards. At three-fifteen, the board stated, there would be children's-choir practice. I looked at my wristwatch, then back at the board. A sheet of paper was tacked up, listing the names of the children expected to attend practice. I stood in the rain and read all the names, then entered the church.

A dozen or so adults were among the pews, several of them bearing pairs of small-size rubbers, soles up, in their laps. I passed along and sat down in the front row. On the rostrum, seated in three compact rows of auditorium chairs, were about twenty children, mostly girls, ranging in age from about seven to thirteen. At the moment, their choir coach, an enormous woman in tweeds, was advising them to open their mouths wider when they sang. Had anyone, she asked, ever heard of a little dickeybird that dared to sing his charming song without first opening his little beak wide, wide, wide? Apparently nobody ever had. She was given a steady, opaque look. She went on to say that she wanted all her children to absorb the meaning of the words they sang, not just mouth them, like silly-billy parrots. She then blew a note on her pitch-pipe, and the children, like so many underage weightlifters, raised their hymnbooks.

They sang without instrumental accompaniment--or, more accurately in their case, without any interference. Their voices were melodious and unsentimental, almost to the point where a somewhat more denominational man than myself might, without straining, have experienced levitation. A couple of the very youngest children dragged the tempo a trifle, but in a way that only the composer's mother could have found fault with. I had never heard the hymn, but I kept hoping it was one with a dozen or more verses. Listening, I scanned all the children's faces but watched one in particular, that of the child nearest me, on the end seat in the first row. She was about thirteen, with straight ash-blond hair of ear-lobe length, an exquisite forehead, and blase eyes that, I thought, might very possibly have counted the house. Her voice was distinctly separate from the other children's voices, and not just because she was seated nearest me. It had the best upper register, the sweetest-sounding, the surest, and it automatically led the way. The young lady, however, seemed slightly bored with her own singing ability, or perhaps just with the time and place; twice, between verses, I saw her yawn. It was a ladylike yawn, a closed-mouth yawn, but you couldn't miss it; her nostril wings gave her away.

The instant the hymn ended, the choir coach began to give her lengthy opinion of people who can't keep their feet still and their lips sealed tight during the minister's sermon. I gathered that the singing part of the rehearsal was over, and before the coach's dissonant speaking voice could entirely break the spell the children's singing had cast, I got up and left the church.

It was raining even harder. I walked down the street and looked through the window of the Red Cross recreation room, but soldiers were standing two and three deep at the coffee counter, and, even through the glass, I could hear ping-pong balls bouncing in another room. I crossed the street and entered a civilian tearoom, which was empty except for a middle-aged waitress, who looked as if she would have preferred a customer with a dry raincoat. I used a coat tree as delicately as possible, and then sat down at a table and ordered tea and cinnamon toast. It was the first time all day that I'd spoken to anyone. I then looked through all my pockets, including my raincoat, and finally found a couple of stale letters to reread, one from my wife, telling me how the service at Schrafft's Eighty-eighth Street had fallen off, and one from my mother-in-law, asking me to please send her some cashmere yarn first chance I got away from "camp."

While I was still on my first cup of tea, the young lady I had been watching and listening to in the choir came into the tearoom. Her hair was soaking wet, and the rims of both ears were showing. She was with a very small boy, unmistakably her brother, whose cap she removed by lifting it off his head with two fingers, as if it were a laboratory specimen. Bringing up the rear was an efficient-looking woman in a limp felt hat--presumably their governess. The choir member, taking off her coat as she walked across the floor, made the table selection--a good one, from my point of view, as it was just eight or ten feet directly in front of me. She and the governess sat down. The small boy, who was about five, wasn't ready to sit down yet. He slid out of and discarded his reefer; then, with the deadpan expression of a born heller, he methodically went about annoying his governess by pushing in and pulling out his chair several times, watching her face. The governess, keeping her voice down, gave him two or three orders to sit down and, in effect, stop the monkey business, but it was only when his sister spoke to him that he came around and applied the small of his back to his chair seat. He immediately picked up his napkin and put it on his head. His sister removed it, opened it, and spread it out on his lap.

About the time their tea was brought, the choir member caught me staring over at her party. She stared back at me, with those house-counting eyes of hers, then, abruptly, gave me a small, qualified smile. It was oddly radiant, as certain small, qualified smiles sometimes are. I smiled back, much less radiantly, keeping my upper lip down over a coal-black G.I. temporary filling showing between two of my front teeth. The next thing I knew, the young lady was standing, with enviable poise, beside my table. She was wearing a tartan dress--a Campbell tartan, I believe. It seemed to me to be a wonderful dress for a very young girl to be wearing on a rainy, rainy day. "I thought Americans despised tea," she said.

It wasn't the observation of a smart aleck but that of a truth-lover or a statistics-lover. I replied that some of us never drank anything but tea. I asked her if she'd care to join me.

"Thank you," she said. "Perhaps for just a fraction of a moment."

I got up and drew a chair for her, the one opposite me, and she sat down on the forward quarter of it, keeping her spine easily and beautifully straight. I went back--almost hurried back--to my own chair, more than willing to hold up my end of a conversation. When I was seated, I couldn't think of anything to say, though. I smiled again, still keeping my coal-black filling under concealment. I remarked that it was certainly a terrible day out.

"Yes; quite," said my guest, in the clear, unmistakable voice of a small-talk detester. She placed her fingers flat on the table edge, like someone at a seance, then, almost instantly, closed her hands--her nails were bitten down to the quick. She was wearing a wristwatch, a military-looking one that looked rather like a navigator's chronograph. Its face was much too large for her slender wrist. "You were at choir practice," she said matter-of-factly. "I saw you."

I said I certainly had been, and that I had heard her voice singing separately from the others. I said I thought she had a very fine voice.

She nodded. "I know. I'm going to be a professional singer."

"Really? Opera?"

"Heavens, no. I'm going to sing jazz on the radio and make heaps of money. Then, when I'm thirty, I shall retire and live on a ranch in Ohio." She touched the top of her soaking-wet head with the flat of her hand. "Do you know Ohio?" she asked.

I said I'd been through it on the train a few times but that I didn't really know it. I offered her a piece of cinnamon toast.

"No, thank you," she said. "I eat like a bird, actually."

I bit into a piece of toast myself, and commented that there's some mighty rough country around Ohio. "I know. An American I met told me. You're the eleventh American I've met."

Her governess was now urgently signalling her to return to her own table--in effect, to stop bothering the man. My guest, however, calmly moved her chair an inch or two so that her back broke all possible further communication with the home table. "You go to that secret Intelligence school on the hill, don't you?" she inquired coolly.

As security-minded as the next one, I replied that I was visiting Devonshire for my health.

"Really," she said, "I wasn't quite bom yesterday, you know."

I said I'd bet she hadn't been, at that. I drank my tea for a moment. I was getting a trifle posture-conscious and I sat up somewhat straighter in my seat.

"You seem quite intelligent for an American," my guest mused.

I told her that was a pretty snobbish thing to say, if you thought about it at all, and that I hoped it was unworthy of her.

She blushed-automatically conferring on me the social poise I'd been missing. "Well. Most of the Americans I've seen act like animals. They're forever punching one another about, and insulting everyone, and--You know what one of them did?"

I shook my haad.

"One of them threw an empty whiskey bottle through my aunt's window. Fortunately, the window was open. But does that sound very intelligent to you?"

It didn't especially, but I didn't say so. I said that many soldiers, all over the world, were a long way from home, and that few of them had had many real advantages in life. I said I'd thought that most people could figure that out for themselves.

"Possibly," said my guest, without conviction. She raised her hand to her wet head again, picked at a few limp filaments of blond hair, trying to cover her exposed ear rims. "My hair is soaking wet," she said. "I look a fright." She looked over at me. "I have quite wavy hair when it's dry."

"I can see that, I can see you have."

"Not actually curly, but quite wavy," she said. "Are you married?"

I said I was.

She nodded. "Are you very deeply in love with your wife? Or am I being too personal?"

I said that when she was, I'd speak up.

She put her hands and wrists farther forward on the table, and I remember wanting to do something about that enormous-faced wristwatch she was wearing--perhaps suggest that she try wearing it around her waist.

"Usually, I'm not terribly gregarious," she said, and looked over at me to see if I knew the meaning of the word. I didn't give her a sign, though, one way or the other. "I purely came over because I thought you looked extremely lonely. You have an extremely sensitive face."

I said she was right, that I had been feeling lonely, and that I was very glad she'd come over.

"I'm training myself to be more compassionate. My aunt says I'm a terribly cold person," she said and felt the top of her head again. "I live with my aunt. She's an extremely kind person. Since the death of my mother, she's done everything within her power to make Charles and me feel adjusted."

"I'm glad."

"Mother was an extremely intelligent person. Quite sensuous, in many ways." She looked at me with a kind of fresh acuteness. "Do you find me terribly cold?"

I told her absolutely not--very much to the contrary, in fact. I told her my name and asked for hers. She hesitated. "My first name is Esme. I don't think I shall tell you my full name, for the moment. I have a title and you may just be impressed by titles. Americans are, you know."

I said I didn't think I would be, but that it might be a good idea, at that, to hold on to the title for a while.

Just then, I felt someone's warm breath on the back of my neck. I turned around and just missed brushing noses with Esme's small brother. Ignoring me, he addressed his sister in a piercing treble: "Miss Megley said you must come and finish your tea!" His message delivered, he retired to the chair between his sister and me, on my right. I regarded him with high interest. He was looking very splendid in brown Shetland shorts, a navy-blue jersey, white shirt, and striped necktie. He gazed back at me with immense green eyes. "Why do people in films kiss sideways?" he demanded.

"Sideways?" I said. It was a problem that had baffled me in my childhood. I said I guessed it was because actors' noses are too big for kissing anyone head on.

"His name is Charles," Esme said. "He's extremely brilliant for his age."

"He certainly has green eyes. Haven't you, Charles?" Charles gave me the fishy look my question deserved, then wriggled downward and forward in his chair till all of his body was under the table except his head, which he left, wrestler's-bridge style, on the chair seat. "They're orange," he said in a strained voice, addressing the ceiling. He picked up a comer of the tablecloth and put it over his handsome, deadpan little face.

"Sometimes he's brilliant and sometimes he's not," Esme said. "Charles, do sit up!"

Charles stayed right where he was. He seemed to be holding his breath.

"He misses our father very much. He was s-l-a-i-n in North Africa."

I expressed regret to hear it.

Esme nodded. "Father adored him." She bit reflectively at the cuticle of her thumb. "He looks very much like my mother--Charles, I mean. I look exactly like my father." She went on biting at her cuticle. "My mother was quite a passionate woman. She was an extrovert. Father was an introvert. They were quite well mated, though, in a superficial way. To be quite candid, Father really needed more of an intellectual companion than Mother was. He was an extremely gifted genius."

I waited, receptively, for further information, but none came. I looked down at Charles, who was now resting the side of his face on his chair seat. When he saw that I was looking at him, he closed his eyes, sleepily, angelically, then stuck out his tongue--an appendage of startling length--and gave out what in my country would have been a glorious tribute to a myopic baseball umpire. It fairly shook the tearoom.

"Stop that," Esme said, clearly unshaken. "He saw an American do it in a fish-and-chips queue, and now he does it whenever he's bored. Just stop it, now, or I shall send you directly to Miss Megley."

Charles opened his enormous eyes, as sign that he'd heard his sister's threat, but otherwise didn't look especially alerted. He closed his eyes again, and continued to rest the side of his face on the chair seat.

I mentioned that maybe he ought to save it--meaning the Bronx cheer--till he started using his title regularly. That is, if he had a title, too.

Esme gave me a long, faintly clinical look. "You have a dry sense of humor, haven't you?" she said--wistfully. "Father said I have no sense of humor at all. He said I was unequipped to meet life because I have no sense of humor."

Watching her, I lit a cigarette and said I didn't think a sense of humor was of any use in a real pinch.

"Father said it was."

This was a statement of faith, not a contradiction, and I quickly switched horses. I nodded and said her father had probably taken the long view, while I was taking the short (whatever that meant).

"Charles misses him exceedingly," Esme said, after a moment. "He was an exceedingly lovable man. He was extremely handsome, too. Not that one's appearance matters greatly, but he was. He had terribly penetrating eyes, for a man who was intransically kind."

I nodded. I said I imagined her father had had quite an extraordinary vocabulary.

"Oh, yes; quite," said Esme. "He was an archivist--amateur, of course."

At that point, I felt an importunate tap, almost a punch, on my upper arm, from Charles' direction. I turned to him. He was sitting in a fairly normal position in his chair now, except that he had one knee tucked under him. "What did one wall say to the other wall?" he asked shrilly. "It's a riddle!"

I rolled my eyes reflectively ceilingward and repeated the question aloud. Then I looked at Charles with a stumped expression and said I gave up.

"Meet you at the corner!" came the punch line, at top volume.

It went over biggest with Charles himself. It struck him as unbearably funny. In fact, Esme had to come around and pound him on the back, as if treating him for a coughing spell. "Now, stop that," she said. She went back to her own seat. "He tells that same riddle to everyone he meets and has a fit every single time. Usually he drools when he laughs. Now, just stop, please."

"It's one of the best riddles I've heard, though," I said, watching Charles, who was very gradually coming out of it. In response to this compliment, he sank considerably lower in his chair and again masked his face up to the eyes with a corner of the tablecloth. He then looked at me with his exposed eyes, which were full of slowly subsiding mirth and the pride of someone who knows a really good riddle or two.

"May I inquire how you were employed before entering the Army?" Esme asked me.

I said I hadn't been employed at all, that I'd only been out of college a year but that I like to think of myself as a professional short-story writer.

She nodded politely. "Published?" she asked.

It was a familiar but always touchy question, and one that I didn't answer just one, two, three. I started to explain how most editors in America were a bunch--

"My father wrote beautifully," Esme interrupted. "I'm saving a number of his letters for posterity."

I said that sounded like a very good idea. I happened to be looking at her enormous-faced, chronographic-looking wristwatch again. I asked if it had belonged to her father.

She looked down at her wrist solemnly. "Yes, it did," she said. "He gave it to me just before Charles and I were evacuated." Self-consciously, she took her hands off the table, saying, "Purely as a momento, of course." She guided the conversation in a different direction. "I'd be extremely flattered if you'd write a story exclusively for me sometime. I'm an avid reader."

I told her I certainly would, if I could. I said that I wasn't terribly prolific.

"It doesn't have to be terribly prolific! Just so that it isn't childish and silly." She reflected. "I prefer stories about squalor."

"About what?" I said, leaning forward. "Squalor. I'm extremely interested in squalor."

I was about to press her for more details, but I felt Charles pinching me, hard, on my arm. I turned to him, wincing slightly. He was standing right next to me. "What did one wall say to the other wall?" he asked, not unfamiliarly.

"You asked him that," Esme said. "Now, stop it."

Ignoring his sister, and stepping up on one of my feet, Charles repeated the key question. I noticed that his necktie knot wasn't adjusted properly. I slid it up into place, then, looking him straight in the eye, suggested, "Meetcha at the corner?"

The instant I'd said it, I wished I hadn't. Charles' mouth fell open. I felt as if I'd struck it open. He stepped down off my foot and, with white-hot dignity, walked over to his own table, without looking back.

"He's furious," Esme said. "He has a violent temper. My mother had a propensity to spoil him. My father was the only one who didn't spoil him."

I kept looking over at Charles, who had sat down and started to drink his tea, using both hands on the cup. I hoped he'd turn around, but he didn't.

Esme stood up. `Il faut que je parte aussi," she said, with a sigh. "Do you know French?"

I got up from my own chair, with mixed feelings of regret and confusion. Esme and I shook hands; her hand, as I'd suspected, was a nervous hand, damp at the palm. I told her, in English, how very much I'd enjoyed her company.

She nodded. "I thought you might," she said. "I'm quite communicative for my age." She gave her hair another experimental touch. "I'm dreadfully sorry about my hair," she said. "I've probably been hideous to look at."

"Not at all! As a matter of fact, I think a lot of the wave is coming back already."

She quickly touched her hair again. "Do you think you'll be coming here again in the immediate future?" she asked. "We come here every Saturday, after choir practice."

I answered that I'd like nothing better but that, unfortunately, I was pretty sure I wouldn't be able to make it again.

"In other words, you can't discuss troop movements," said Esme. She made no move to leave the vicinity of the table. In fact, she crossed one foot over the other and, looking down, aligned the toes of her shoes. It was a pretty little execution, for she was wearing white socks and her ankles and feet were lovely. She looked up at me abruptly. "Would you like me to write to you?" she asked, with a certain amount of color in her face. "I write extremely articulate letters for a person my--"

"I'd love it." I took out pencil and paper and wrote down my name, rank, serial number, and A.P.O. number.

"I shall write to you first," she said, accepting it, "so that you don't feel compromised in any way." She put the address into a pocket of her dress. "Goodbye," she said, and walked back to her table.

I ordered another pot of tea and sat watching the two of them till they, and the harassed Miss Megley, got up to leave. Charles led the way out, limping tragically, like a man with one leg several, inches shorter than the other. He didn't look over at me. Miss Megley went next, then Esme, who waved to me. I waved back, half getting up from my chair. It was a strangely emotional moment for me.

Less than a minute later, Esme came back into the tearoom, dragging Charles behind her by the sleeve of his reefer. "Charles would like to kiss you goodbye," she said.

I immediately put down my cup, and said that was very nice, but was she sure?

"Yes," she said, a trifle grimly. She let go Charles' sleeve and gave him a rather vigorous push in my direction. He came forward, his face livid, and gave me a loud, wet smacker just below the right ear. Following this ordeal, he started to make a beeline for the door and a less sentimental way of life, but 1 caught the half belt at the back of his reefer, held on to it, and asked him, "What did one wall say to the other wall?"

His face lit up. "Meet you at the corner!" he shrieked, and raced out of the room, possibly in hysterics.

Esme was standing with crossed ankles again. "You're quite sure you won't forget to write that story for me?" she asked. "It doesn't have to be exclusively for me. It can--"

I said there was absolutely no chance that I'd forget. I told her that I'd never written a story for anybody, but that it seemed like exactly the right time to get down to it.

She nodded. "Make it extremely squalid and moving," she suggested. "Are you at all acquainted with squalor?"

I said not exactly but that I was getting better acquainted with it, in one form or another, all the time, and that I'd do my best to come up to her specifications. We shook hands.

"Isn't it a pity that we didn't meet under less extenuating circumstances?"

I said it was, I said it certainly was.

"Goodbye," Esme said. "I hope you return from the war with all your faculties intact."

I thanked her, and said a few other words, and then watched her leave the tearoom. She left it slowly, reflectively, testing the ends of her hair for dryness.

This is the squalid, or moving, part of the story, and the scene changes. The people change, too. I'm still around, but from here on in, for reasons I'm not at liberty to disclose, I've disguised myself so cunningly that even the cleverest reader will fail to recognize me.

It was about ten-thirty at night in Gaufurt, Bavaria, several weeks after V-E Day. Staff Sergeant X was in his room on the second floor of the civilian home in which he and nine other American soldiers had been quartered, even before the armistice. He was seated on a folding wooden chair at a small, messy-looking writing table, with a paperback overseas novel open before him, which he was having great trouble reading. The trouble lay with him, not the novel. Although the men who lived on the first floor usually had first grab at the books sent each month by Special Services, X usually seemed to be left with the book he might have selected himself. But he was a young man who had not come through the war with all his faculties intact, and for more than an hour he had been triple-reading paragraphs, and now he was doing it to the sentences. He suddenly closed the book, without marking his place. With his hand, he shielded his eyes for a moment against the harsh, watty glare from the naked bulb over the table.

He took a cigarette from a pack on the table and lit it with fingers that bumped gently and incessantly against one another. He sat back a trifle in his chair and smoked without any sense of taste. He had been chain-smoking for weeks. His gums bled at the slightest pressure of the tip of his tongue, and he seldom stopped experimenting; it was a little game he played, sometimes by the hour. He sat for a moment smoking and experimenting. Then, abruptly, familiarly, and, as usual, with no warning, he thought he felt his mind dislodge itself and teeter, like insecure luggage on an overhead rack. He quickly did what he had been doing for weeks to set things right: he pressed his hands hard against his temples. He held on tight for a moment. His hair needed cutting, and it was dirty. He had washed it three or four times during his two weeks' stay at the hospital in Frankfort on the Main, but it had got dirty again on the long, dusty jeep ride back to Gaufurt. Corporal Z, who had called for him at the hospital, still drove a jeep combat-style, with the windshield down on the hood, armistice or no armistice. There were thousands of new troops in Germany. By driving with his windshield down, combat-style, Corporal Z hoped to show that he was not one of them, that not by a long shot was he some new son of a bitch in the E.T.O.

When he let go of his head, X began to stare at the surface of the writing table, which was a catchall for at least two dozen unopened letters and at least five or six unopened packages, all addressed to him. He reached behind the debris and picked out a book that stood against the wall. It was a book by Goebbels, entitled "Die Zeit Ohne Beispiel." It belonged to the thirty-eight-year-old, unmarried daughter of the family that, up to a few weeks earlier, had been living in the house. She had been a low official in the Nazi Party, but high enough, by Army Regulations standards, to fall into an automatic-arrest category. X himself had arrested her. Now, for the third time since he had returned from the hospital that day, he opened the woman's book and read the brief inscription on the flyleaf. Written in ink, in German, in a small, hopelessly sincere handwriting, were the words "Dear God, life is hell." Nothing led up to or away from it. Alone on the page, and in the sickly stillness of the room, the words appeared to have the stature of an uncontestable, even classic indictment. X stared at the page for several minutes, trying, against heavy odds, not to be taken in. Then, with far more zeal than he had done anything in weeks, he picked up a pencil stub and wrote down under the inscription, in English, "Fathers and teachers, I ponder `What is hell?' I maintain that it is the suffering of being unable to love." He started to write Dostoevski's name under the inscription, but saw--with fright that ran through his whole body--that what he had written was almost entirely illegible. He shut the book.

He quickly picked up something else from the table, a letter from his older brother in Albany. It had been on his table even before he had checked into the hospital. He opened the envelope, loosely resolved to read the letter straight through, but read only the top half of the first page. He stopped after the words "Now that the g.d. war is over and you probably have a lot of time over there, how about sending the kids a couple of bayonets or swastikas . . ." After he'd torn it up, he looked down at the pieces as they lay in the wastebasket. He saw that he had overlooked an enclosed snapshot. He could make out somebody's feet standing on a lawn somewhere.

He put his arms on the table and rested his head on them. He ached from head to foot, all zones of pain seemingly interdependent. He was rather like a Christmas tree whose lights, wired in series, must all go out if even one bulb is defective.

The door banged open, without having been rapped on. X raised his head, turned it, and saw Corporal Z standing in the door. Corporal Z had been X's jeep partner and constant companion from D Day straight through five campaigns of the war. He lived on the first floor and he usually came up to see X when he had a few rumors or gripes to unload. He was a huge, photogenic young man of twenty-four. During the war, a national magazine had photographed him in Hurtgen Forest; he had posed, more than just obligingly, with a Thanksgiving turkey in each hand. "Ya writin' letters?" he asked X. "It's spooky in here, for Chrissake." He preferred always to enter a room that had the overhead light on.

X turned around in his chair and asked him to come in, and to be careful not to step on the dog.

"The what?"

"Alvin. He's right under your feet, Clay. How 'bout turning on the goddam light?"

Clay found the overhead-light switch, flicked it on, then stepped across the puny, servant's-size room and sat down on the edge of the bed, facing his host. His brick-red hair, just combed, was dripping with the amount of water he required for satisfactory grooming. A comb with a fountain-pen clip protruded, familiarly, from the right-hand pocket of his olive-drab shirt. Over the left-hand pocket he was wearing the Combat Infantrymen's Badge (which, technically, he wasn't authorized to wear), the European Theatre ribbon, with five bronze battle stars in it (instead of a lone silver one, which was the equivalent of five bronze ones), and the pre-Pearl Harbor service ribbon. He sighed heavily and said, "Christ almighty." It meant nothing; it was Army. He took a pack of cigarettes from his shirt pocket, tapped one out, then put away the pack and rebuttoned the pocket flap. Smoking, he looked vacuously around the room. His look finally settled on the radio. "Hey," he said. "They got this terrific show comin' on the radio in a coupla minutes. Bob Hope, and everybody."

X, opening a fresh pack of cigarettes, said he had just turned the radio off.

Undarkened, Clay watched X trying to get a cigarette lit. "Jesus," he said, with spectator's enthusiasm, "you oughta see your goddam hands. Boy, have you got the shakes. Ya know that?"

X got his cigarette lit, nodded, and said Clay had a real eye for detail.

"No kidding, hey. I goddam near fainted when I saw you at the hospital. You looked like a goddam corpse. How much weight ya lose? How many pounds? Ya know?"

"I don't know. How was your mail when I was gone? You heard from Loretta?"

Loretta was Clay's girl. They intended to get married at their earliest convenience. She wrote to him fairly regularly, from a paradise of triple exclamation points and inaccurate observations. All through the war, Clay had read all Loretta's letters aloud to X, however intimate they were--in fact, the more intimate, the better. It was his custom, after each reading, to ask X to plot out or pad out the letter of reply, or to insert a few impressive words in French or German.

"Yeah, I had a letter from her yesterday. Down in my room. Show it to ya later," Clay said, listlessly. He sat up straight on the edge of the bed, held his breath, and issued a long, resonant belch. Looking just semi-pleased with the achievement, he relaxed again. "Her goddam brother's gettin' outa the Navy on account of his hip," he said. "He's got this hip, the bastard." He sat up again and tried for another belch, but with below-par results. A jot of alertness came into his face. "Hey. Before I forget. We gotta get up at five tomorrow and drive to Hamburg or someplace. Pick up Eisenhower jackets for the whole detachment."

X, regarding him hostilely, stated that he didn't want an Eisenhower jacket.

Clay looked surprised, almost a trifle hurt. "Oh, they're good! They look good. How come?"

"No reason. Why do we have to get up at five? The war's over, for God's sake."

"I don't know--we gotta get back before lunch. They got some new forms in we gotta fill out before lunch.... I asked Bulling how come we couldn't fill 'em out tonight--he's got the goddam forms right on his desk. He don't want to open the envelopes yet, the son of a bitch."

The two sat quiet for a moment, hating Bulling. Clay suddenly looked at X with new-higher-interest than before. "Hey," he said. "Did you know the goddam side of your face is jumping all over the place?"

X said he knew all about it, and covered his tic with his hand.

Clay stared at him for a moment, then said, rather vividly, as if he were the bearer of exceptionally good news, "I wrote Loretta you had a nervous breakdown."

"Oh?"

"Yeah. She's interested as hell in all that stuff. She's majoring in psychology." Clay stretched himself out on the bed, shoes included. "You know what she said? She says nobody gets a nervous breakdown just from the war and all. She says you probably were unstable like, your whole goddam life."

X bridged his hands over his eyes--the light over the bed seemed to be blinding him--and said that Loretta's insight into things was always a joy.

Clay glanced over at him. "Listen, ya bastard," he said. "She knows a goddam sight more psychology than you do."

"Do you think you can bring yourself to take your stinking feet off my bed?" X asked.

Clay left his feet where they were for a few don't-tell-me-where-to-put-my-feet seconds, then swung them around to the floor and sat up. "I'm goin' downstairs anyway. They got the radio on in Walker's room." He didn't get up from the bed, though. "Hey. I was just tellin' that new son of a bitch, Bernstein, downstairs. Remember that time I and you drove into Valognes, and we got shelled for about two goddam hours, and that goddam cat I shot that jumped up on the hood of the jeep when we were layin' in that hole? Remember?"

"Yes--don't start that business with that cat again, Clay, God damn it. I don't want to hear about it."

"No, all I mean is I wrote Loretta about it. She and the whole psychology class discussed it. In class and all. The goddam professor and everybody."

"That's fine. I don't want to hear about it, Clay."

"No, you know the reason I took a pot shot at it, Loretta says? She says I was temporarily insane. No kidding. From the shelling and all."

X threaded his fingers, once, through his dirty hair, then shielded his eyes against the light again. "You weren't insane. You were simply doing your duty. You killed that pussycat in as manly a way as anybody could've under the circumstances."

Clay looked at him suspiciously. "What the hell are you talkin' about?"

"That cat was a spy. You had to take a pot shot at it. It was a very clever German midget dressed up in a cheap fur coat. So there was absolutely nothing brutal, or cruel, or dirty, or even--"

"God damn it!" Clay said, his lips thinned. "Can't you ever be sincere?"

X suddenly felt sick, and he swung around in his chair and grabbed the wastebasket--just in time. When he had straightened up and turned toward his guest again, he found him standing, embarrassed, halfway between the bed and the door. X started to apologize, but changed his mind and reached for his cigarettes.

"C'mon down and listen to Hope on the radio, hey," Clay said, keeping his distance but trying to be friendly over it. "It'll do ya good. I mean it."

"You go ahead, Clay. . . . I'll look at my stamp collection."

"Yeah? You got a stamp collection? I didn't know you--"

"I'm only kidding."

Clay took a couple of slow steps toward the door. "I may drive over to Ehstadt later," he said. "They got a dance. It'll probably last till around two. Wanna go?"

"No, thanks. . . . I may practice a few steps in the room."

"O.K. G'night! Take it easy, now, for Chrissake." The door slammed shut, then instantly opened again. "Hey. O.K. if I leave a letter to Loretta under your door? I got some German stuff in it. Willya fix it up for me?"

"Yes. Leave me alone now, God damn it."

"Sure," said Clay. "You know what my mother wrote me? She wrote me she's glad you and I were together and all the whole war. In the same jeep and all. She says my letters are a helluva lot more intelligent since we been goin' around together."

X looked up and over at him, and said, with great effort, "Thanks. Tell her thanks for me."

"I will. G'night!" The door slammed shut, this time for good.

X sat looking at the door for a long while, then turned his chair around toward the writing table and picked up his portable typewriter from the floor. He made space for it on the messy table surface, pushing aside the collapsed pile of unopened letters and packages. He thought if he wrote a letter to an old friend of his in New York there might be some quick, however slight, therapy in it for him. But he couldn't insert his notepaper into the roller properly, his fingers were shaking so violently now. He put his hands down at his sides for a minute, then tried again, but finally crumpled the notepaper in his hand.

He was aware that he ought to get the wastebasket out of the room, but instead of doing anything about it, he put his arms on the typewriter and rested his head again, closing his eyes.

A few throbbing minutes later, when he opened his eyes, he found himself squinting at a small, unopened package wrapped in green paper. It had probably slipped off the pile when he had made space for the typewriter. He saw that it had been readdressed several times. He could make out, on just one side of the package, at least three of his old A.P.O. numbers.

He opened the package without any interest, without even looking at the return address. He opened it by burning the string with a lighted match. He was more interested in watching a string burn all the way down than in opening the package, but he opened it, finally.

Inside the box, a note, written in ink, lay on top of a small object wrapped in tissue paper. He picked out the note and read it.

17, ----ROAD,

-----DEVON

JUNE 7, 1944

DEAR SERGEANT X,

I hope you will forgive me for having taken 38 days to begin our correspondence but, I have been extremely busy as my aunt has undergone streptococcus of the throat and nearly perished and I have been justifiably saddled with one responsibility after another. However I have thought of you frequently and of the extremely pleasant afternoon we spent in each other's company on April 30, 1944 between 3:45 and 4:15 P.M. in case it slipped your mind.

We are all tremendously excited and overawed about D Day and only hope that it will bring about the swift termination of the war and a method of existence that is ridiculous to say the least. Charles and I are both quite concerned about you; we hope you were not among those who made the first initial assault upon the Cotentin Peninsula. Were you? Please reply as speedily as possible. My warmest regards to your wife.

Sincerely yours,

ESMA

P.S. I am taking the liberty of enclosing my wristwatch which you may keep in your possession for the duration of the conflict. I did not observe whether you were wearing one during our brief association, but this one is extremely water-proof and shockproof as well as having many other virtues among which one can tell at what velocity one is walking if one wishes. I am quite certain that you will use it to greater advantage in these difficult days than I ever can and that you will accept it as a lucky talisman.

Charles, whom I am teaching to read and write and whom I am finding an extremely intelligent novice, wishes to add a few words. Please write as soon as you have the time and inclination.

HELLO HELLO HELLO HELLO HELLO HELLO HELLO HELLO HELLO HELLO LOVE AND KISSES CHALES

It was a long time before X could set the note aside, let alone lift Esme's father's wristwatch out of the box. When he did finally lift it out, he saw that its crystal had been broken in transit. He wondered if the watch was otherwise undamaged, but he hadn't the courage to wind it and find out. He just sat with it in his hand for another long period. Then, suddenly, almost ecstatically, he felt sleepy.

You take a really sleepy man, Esme, and he always stands a chance of again becoming a man with all his fac-with all his f-a-c-u-1-t-i-e-s intact.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationThe New Yorker, April 8, 1950, pages 28-36.

Alpári történet Esmének, szeretettel (Hungarian)

Néhány napja légipostán esküvői meghívót kaptam Angliából, április 18-ra. Ez véletlenül olyan esküvő lesz, hogy sokért nem adnám, ha jelen lehetnék, és az első pillanatban, amikor megkaptam az értesítést, gondoltam, még jókor indulnék el, akár repülőgépen – most az egyszer semmi sem drága. Azóta keresztbe-hosszába megtárgyaltuk az ügyet félelmetesen józan feleségemmel, s végül úgy döntöttünk, hogy mégsem megyek. Már csak azért sem, mert teljesen elfelejtettem, hogy anyósom az április második felét velünk szándékszik tölteni. Igaz, ami igaz, Grencher mamát minden szent évben egyszer látom, és bizony múlik az idő a feje fölött. Hiába, ötvennyolc lesz. (Ő sem titkolja.)

De ha már egyszer így történt, akkor is – ott vagyok, vagy itt vagyok, mindegy – én a magamét megteszem, hogy az esküvő fényéhez hozzájáruljak. Neki is fogtam, és néhány oldalon egybegyűjtöttem leleplező adataimat a menyasszony felől, közel hat éve támadt ismeretségünk alapján. Ha feljegyzéseim néhány kellemetlen percet szereznének a vőlegénynek, akihez sosem volt szerencsém, annál jobb. Örömszerzésről itt szó sincs. Inkább oktató jelleggel készült ez az írás, és épülésre szántam.

1944 áprilisában valami hatvan amerikai önkéntes közt én is az angliai Devonban részesültem angolok által vezetett különleges, inváziós kiképzésben. Most, hogy visszaemlékszem, úgy tetszik, mind a hatvanan eléggé magunknak való alakok voltunk, nem akadt egy se, aki társaságban jól érezte volna magát. Szabad időnk levélírásban telt, és szolgálaton kívül váltott szavaink a véletlenül épp nem használt tintásüveg sorsa felett döntöttek. Ha pedig sem levelet nem írtunk, sem foglalkozáson nem voltunk, akkor is külön utakon járt mindegyikünk. Az én utam derűs napokon a kies környék szépségeinek rendszeres felfedezésére vitt. Esős napokon pedig kerestem magamnak egy száraz zugot valahol, és leültem olvasni, néha egy köpésnél nem messzebbre a pingpongasztaltól.

A kiképzés három hétig tartott, és egy csatakos szombati napon ért véget. Úgy volt, hogy még aznap este hét órakor vonatra teszik az osztagot, és Londonba viszik, ahol, a rémhírek szerint, hozzácsapják az egyesített gyalogsági és ejtőernyős hadosztályokhoz, és majd minket vetnek be elsőnek a partraszállás napján. Délután háromra már minden holmimat összepakoltam a katonaládámba, a gázálarctokot is, tele könyvvel, amelyeket még hazulról hoztam. (Magát a gázálarcot néhány héttel ezelőtt kihajítottam a Mauretania egyik kabinablakán, abban a biztos tudatban, hogy ha az ellenség mégis gázt használna ellenünk, úgysem bírnám idejében magamra tépni ezt a büdös vacakot.) Emlékszem még, hogy hosszú ideig álltam a barakkunk végében, és néztem ki az ablakon, a vigasztalanul szakadó esőbe. A harci kedv nem tombolt bennem, én legalább nem vettem észre. Hátam mögött bajtársiatlanul percegtek a töltőtollak a tábori posta sok ív levélpapírján. Hirtelen céltalanul sarkon fordultam, magamra kaptam esőkabátomat, kasmírsálamat, fölhúztam a kesztyűmet, sárcipőmet, és föltettem az inváziós sapkámat (amelyről még ma is elmondják, hogy egészen eredeti módon viseltem: más csak a feje tetején, én mind a két fülemen). Aztán karórámat a latrina órájához igazítottam, és nekivágtam a lejtős, macskaköves úton a városnak. A körülöttem csapkodó villámokkal mit sem törődtem. Vagy föl van írva az ember a nagykönyvben, vagy nincs. Bánom is én.

A város szívében, egyszersmind legpocsétásabb terén megálltam egy templom előtt, hogy elolvassam, mi áll a hirdetőtáblán – részint, mert a feketén-fehérrel szépen kirajzolt számok felkeltették a figyelmemet, másrészt, mert a katonaságnál három éve éltem a hirdetőtáblák kábulatában. A hirdetmény szerint negyed négykor gyermekénekkari próba lesz. Az órámra pillantottam, aztán megint a hirdetőtáblára. Egy felrajzszögezett papírlapon azoknak a neve volt olvasható, akik az énekkari próbán megjelenni kötelesek. Ott álltam az esőben, végigolvastam a névsort, aztán beléptem a templomba.

A padsorokban vagy egy tucat felnőtt foglalt helyet, többjük ölében talpával felfelé fordított, gyermek méretű sárcipő. Elmentem mellettük, s a legelső sorban telepedtem le. A dobogón három tömött széksorban helyezkedtek el a gyerekek vagy húszan, legtöbbjük lány, koruk hét és tizenhárom közt váltakozott. Karvezetőjük tweedbe öltözött hatalmas asszonyság, éppen arra oktatta őket, hogy éneklés közben jobban tátsák ki a szájukat. Ki hallott már olyan kismadárkáról, kérdezte, amelyik csak fújja, fújja, fújja szívhez szóló danáját, és a csöpp csőrét ki se nyitja? Mindjárt kitetszett, hogy olyan madárkáról még senki sem hallott. A gyerekek csak bámulták az asszonyt merev, homályos fényű tekintettel. Azzal folytatta, hogy szeretné, ha minden kis tanítványa átérezné, amit énekel, ne csak a szavakat szajkózná a szájacskájával. Megadta a hangot a sípján, s a gyerekek, mint rosszul táplált súlyemelők, fölemelték zsoltároskönyvüket.

Zenei kíséret nélkül énekeltek, pontosabban: zenei beavatkozás nélkül, dallamos és érzelgésektől mentes hangon, olyannyira, hogy nálam emelkedettebb szellemű ember kipróbálhatta volna, milyen is a lebegés. A legkisebbek közül egynéhány késleltette ugyan az ütemet, de éppen csak annyira, hogy más, mint a szerző édesanyja, nem talált volna benne hibát. Ezt a zsoltárt még nem hallottam, de erősen reméltem, hogy lesz vagy tíz-tizenkét szakasza.

Míg az éneket hallgattam, végignéztem a gyerekeken, de csak egyikük arcát vettem jobban szemügyre, amelyik a legközelebb ült hozzám, az első sor legszélén. Olyan tizenhároméves-forma kislány volt, a homloka domború, egyenes lenszőke haja éppen hogy befedte a fülét, a tekintetét oly unottan hordozta körül a templomban, hogy már arra gondoltam, a szegleteket olvassa. Hangja határozottan kivált a karénekből, nemcsak azért, mert ő ült legközelebb hozzám. Édesen csengő, biztos szopránja szinte természetesen vezette a kórust. Úgy látszott mégis, hogy a kisasszonyt némiképp untatják tulajdon énekesi képességei, vagy talán az idő álmosította el, vagy a templom – mindenesetre kétszer is megfigyeltem, amint a szakaszok közt ásított. Nagyon jól nevelt ásítások voltak, csukott szájjal, és mégis. Az orrcimpái elárulták.

Amint a zsoltárt befejezték, a karvezető nyomban hosszas magyarázatba fogott azokról az illetlen emberekről, akik a lábukat és a szájukat nem tudják féken tartani igehirdetés közben. Ebből úgy vettem észre, hogy ha a próbának nem is, de az éneklésnek vége, és mielőtt még a tanítónő fülsértő hangja tökéletesen eloszlathatta volna a gyerekek énekének varázsát, felálltam, s otthagytam a templomot.

Az eső még jobban szakadt. Végigmentem az utcán, s benéztem a Vöröskeresztes Pihenő ablakán, de a katonák, láttam, kettes-hármas sorban tolongtak a kávéspult előtt, s a vastag üvegen át is kihallatszott a pingponglabda pattogása a másik teremből. Átmentem a túlsó oldalra, és egy civil teázóba léptem be, amely üresen fogadott, csupán a középkorú pincérnő nézett rám úgy, mint aki jobban szereti a száraz vendéget. Átázott esőkabátomat a lehető legtapintatosabban lógattam föl az egyik fogasra, aztán leültem, és teát rendeltem fahéjas pirítóssal. Először szólaltam meg aznap. Majd átkutattam az összes zsebeimet, még az esőkabátomat is, és összeszedtem egy csomó elévült, de újraolvasható levelet. Egyik a feleségemtől jött, amelyben elmondja, mennyire romlik a kiszolgálás a Schrafft-étteremben, a nyolcvannyolcadik utcában; a másik az anyósomtól, amelyben arra kér, hogy legyek oly kedves, és küldjek neki kasmírfonalat, amint „a táborból elszabadulok”.

Még meg sem ittam az első csésze teát, mikor megérkezett az a kisasszony, akit olyan jól megnéztem magamnak az énekkari próbán. A haja csuromvíz volt, mind a két füle karimája kilátszott alóla. Csöpp fiút vezetett kézen fogva, le nem tagadhatta volna, hogy az öccsét. Úgy vette le róla a sapkát, két ujja közé csippentve, mint valami kísérleti ritkaságot. Sereghajtójuk egy megbízható külsejű asszony volt, fején elázott filckalap – nyilván a nevelőnő. Az énekes kisasszony már ki is választotta az asztalt, míg a kabátját levetette – az én szempontomból ítélve jól választott, mert vagy négy-öt méterre ült le nevelőnőjével együtt éppen szemben velem. Az ötévesforma kisfiú azonban nem helyezkedett el olyan könnyen. Kibújt a posztókabátjából, ledobta, aztán, mint afféle született rosszcsont, elkezdte huzigálni-tologatni a székét, ki-be, s fapofával figyelte, sikerül-e felbosszantani nevelőnőjét. A nevelőnő fojtott hangon kiosztott neki két-három parancsot, hogy üljön le, és valami olyasmit, hogy most már ne produkálja magát, de addig nem mászott föl a székre, amíg a nénje rá nem szólt. De már kapta is a szalvétát, és a fejére borította. Megint a nénjének kellett levenni, és illendően az ölébe teríteni.

Amikor a teát behozták, az énekes kisasszony rajtakapott, hogy belebámulok az asztaltársaságukba. Visszabámult, azzal a szegletolvasó pillantással, aztán hirtelenül finom mosolyt dobott felém. Furcsán sugárzott ez a mosoly, mint a ritka-finom mosolyok is csak néha. Visszamosolyogtam, sokkal kevésbé sugárzón, mert felső ajkammal rejtegetni igyekeztem a szénfekete kincstári próbatömést két metszőfogam között. A következő pillanatban pedig már azt vettem észre, hogy a kisasszony, irigylésre méltó biztonsággal ott áll az asztalomnál. Kockás szőttes ruhát viselt, skót kockásat, ha jól emlékszem. Nagyon tetszett nekem, nem tudom miért, hogy egy fiatal lány skót kockás ruhát visel ilyen szomorú, ilyen jaj de csatakos napon.

– Azt hittem, hogy az amerikaiak utálják a teát – jegyezte meg.

Megjegyzése nem volt olcsó szellemesség, sokkal inkább úgy hangzott, mint valami filozófiai vagy statisztikai megállapítás. Azt feleltem, hogy némelyikünk mást sem iszik, csak teát, s mindjárt meg is hívtam egy csészére.

– Köszönöm – felelte. – Egy röpke pillanatra talán helyet is foglalhatnék.

Felálltam és odahúztam egy széket a számára, szembe velem. Előkelő könnyedséggel helyezkedett el a szék sarkán, kecses, szép tartással. Visszamentem, majdhogynem visszasiettem a helyemre, oly nagy kedvem volt, hogy a beszélgetést folytassam. Mégsem jutott semmi eszembe, amikor leültem. Ismét rámosolyogtam, továbbra is takargatva a szénfekete tömést. Végül megjegyeztem, hogy borzasztó, milyen idő van odakinn.

– Igen, borzasztó – felelte, és hangjából tisztán kiérzett, hogy nem barátja a közhelyeknek. Mindkét tenyerét az asztal lapjára helyezte, mint a szellemidézők, aztán marokba kapta, de még láttam tövig rágott körmeit. Katonás kinézésű karórát hordott, akkorát, mint egy hajóskapitány kronométere. A számlapja teljesen elborította vézna csuklóját. – Ott volt az énekkari próbán – állapította meg tárgyilagosan. – Láttam magát.

Ott voltam csakugyan, válaszoltam, és hozzátettem azt is, hogy a hangja tisztán kihallatszott a kórusból. És hogy szép hangja van, még azt is.

Bólintott. – Tudom. Hivatásos énekesnek készülök.

– Igazán? Operaénekesnek?

– Isten ments! Dzsesszt fogok énekelni a rádióban, és kalapszámra keresem a pénzt. Ha pedig harmincéves legyek, nyugalomba vonulok, és Ohióban fogok élni egy farmon. – Tenyerével megtapogatta csuromvizes fejét. – Ismeri Ohiót?

Elmondtam, hogy csak vonaton utaztam keresztül rajta egynéhányszor, ezért nem ismerem igazán jól. Megkínáltam egy szelet fahéjas pirítóssal.

– Köszönöm – utasított el. – Különben is csak csipegetni szoktam, mint a madarak.

Nekiláttam a pirítósnak magam, s közben megjegyeztem, hogy vad vidékek is vannak Ohióban.

– Tudom. Egy amerikai már felvilágosított. Maga a tizenegyedik amerikai, akivel találkozom.

Nevelőnője erősen integetni kezdett, hogy azonnal menjen vissza az asztalukhoz – vagy inkább, hogy hagyja már békén azt a férfit. Vendégem ehelyett nyugodtan elfordította a székét néhány centivel, hogy az asztaluktól várható újabb jelzéseket a hátával fogja fel. – Azt a titkos kiképzőiskolát látogatja, ugyebár, a hegy tetején? – érdeklődött hűvösen.

Vele szemben is kötelezett a katonai titok, azt feleltem tehát, hogy egészségi okokból kellett Devonshire-be jönnöm.

– Ugyan – intett le –, én sem ma bújtam ki a tojásból.

Nem, erről szó sincs, mondtam. Egy pillanatra belebújtam a teáscsészémbe. Egyszerre észrevettem, hogy ügyelni kezdek a viselkedésemre, s már a széken is merevebben ülök.

– Ahhoz képest, hogy amerikai egészen értelmesnek látszik – tűnődött vendégem.

Rápirítottam, hogy ez miféle fellengős beszéd, gondolja csak meg jobban, s látni fogja, mennyire nem helyénvaló.

Elpirult, s ezzel rám nézve is kötelezővé tette azt a higgadt társasági modort, melynek szabályait megsértettem. – Helyesebben – mondta –, akiket én láttam amerikaiakat, azoknak a legtöbbje állat módjára viselkedett. Lökdösik egymást, mindenkit sértegetnek és... Tudja, hogy mit csinált az egyik?

Megráztam a fejem.

– Egyikük üres whiskysüveget dobott be a nagynéném ablakán. Szerencse, hogy az ablak nyitva volt. Maga talán ezt valami nagyon értelmes dolognak tartja?

Nem különösebben, gondoltam, de a véleményem megtartottam magamnak. Csupán annyit mondtam, hogy a világon sok a katona, legtöbbje távol az otthonától, és otthoni körülményeik sem föltétlenül a legjobbak. Ezt pedig, gondolom, mindenki megértheti.

– Lehet – felelte vendégem meggyőződés nélkül. Aztán ismét megtapogatta ázott fejét, és néhány összetapadt tincset megpróbált ráigazítani a fülére. – A hajam csurom víz – állapította meg. Szörnyű látvány lehetek. – Rám nézett. – Egészen hullámos a hajam, amikor száraz.

– Igen, az így is látszik, csakugyan.

– Göndörnek ugyan nem göndör, de hullámos – mondta. – Nős?

Bólintottam.

Bólintott. – Erős érzelmi szálak fűzik a feleségéhez? Vagy talán bizalmaskodó a kérdés?

Azt feleltem, majd szólok, ha az.

Följebb tolta kezét-csuklóját az asztalon, s még emlékszem, milyen kedvem lett volna valamit tenni azzal a hatalmas vekkerrel a karján – talán azt kellett volna ajánlanom, viselje a dereka körül.

– Nem vagyok különösebben társas lény – mondta, s rám nézett, hogy megértem-e, amit mond. Én azonban nem mutattam se értést, se nem-értést. – Pusztán azért jöttem ide az asztalához, mert oly rendkívül magányosnak látszott. Különben rendkívül értelmes arca van.

Igaz, válaszoltam, nagyon magányosnak éreztem magamat, és örülök, hogy ide jött.

– Mostanában tudatosan nevelem magam a részvétre. Nagynéném szerint ugyanis elviselhetetlenül hideg a természetem – közölte, s tenyerével ismét megtapintotta a feje búbját. – A nagynénémmel élek. Rendkívül kedves asszony. Mióta anyám meghalt, lehetőségeihez mérten mindent megtesz, hogy se Charles, se én semmiben ne lássunk hiányt.

– Ennek örülök.

– Anyám rendkívül intelligens asszony volt. Sok tekintetben határozottan érzéki. – Újult érdeklődéssel pillantott rám. – Mondja, csakugyan olyan elviselhetetlenül hideg a természetem?

– Egyáltalán nem – feleltem. – Sőt, éppen ellenkezőleg. – Aztán bemutatkoztam, s megkérdeztem a nevét.

Habozva válaszolt. – Keresztnevem Esmé. Azt hiszem, egyelőre be is kell érnie ezzel. Nevem ugyanis nemesi név, és nem szeretném, ha meghatódna tőle. Az amerikaiakat általában meghatja az ilyesmi, hiszen tudja.

Nem hinném, hogy meghatódnék, válaszoltam, de ami azt illeti, lehet, hogy egyelőre jobb lesz, ha rangrejtve marad.

Ebben a pillanatban meleg leheletet éreztem a nyakamon. Ahogy megfordultam, hajszál híján összedörgöltem az orromat Esmé kisöccsével. Rám sem hederített, hanem mindjárt a nénjét szólította meg fülsértő éles hangján: – Miss Megley azt mondja, hogy azonnal gyere, és idd meg a teádat. – Azzal, mint aki dolgát jól végezte, leült nénje és énközém, tőlem jobb kézre. Érdeklődőn néztem rá. Remekül festett barna shetland nadrágjában, tengerészkék szvetterében, fehér ingben és csíkos nyakkendővel. Két nagy zöld szemével visszabámult. – Miért csókolóznak a filmeken oldalról? – rivallt rám.

– Oldalról? – Ez a kérdés nekem is fejtörést okozott gyerekkoromban. Azt feleltem, hogy nyilván azért, mert a színészeknek nagy az orruk, és nem bírnak elölről.

– Charlesnak hívják – mutatta be Esmé az öccsét. – Korához képest rendkívül értelmes.

– De mekkora nagy zöld szeme van! Igaz, Charles?

Charles gyanúsan nézett rám, mint ahogy kérdésemért nem is várhattam jobbat, aztán fészkelődni kezdett a széken, előrecsúszott és lefelé, míg egészen lenn nem volt az asztal alatt, csak a fejét feszítette neki a széknek, birkózó-híd-stílusban. – Nem igaz, mert sárga – mondta recsegő hangon, föl a mennyezetnek. Majd fölemelte az abrosz sarkát, és helyes kis fapofájára borította.

– Néha rendkívül értelmes, néha rendkívül buta – mondta Esmé. – Charles, ülj rendesen!

Charles meg sem mozdult. Úgy látszott, lélegzet-visszafojtással próbálkozik.

– Apánk nagyon hiányzik neki. Észak-Afrikában mé-szá-rol-ták le.

Legmélyebb sajnálatomat fejeztem ki.

Esmé bólintott. – Apánk imádta. – Tűnődőn rágcsálta a hüvelyujja körmét. – A megszólalásig hasonlít anyámra... már tudniillik Charles. Én meg apámra ütöttem. – Tovább rágcsálta a körmét. – Anyám rendkívül szenvedélyes asszony volt. Extrovertált típus. Apám viszont introvertált. Mindazonáltal, legalábbis a felületen, jó házasságnak látszott. Hogy egészen őszinte legyek, apámnak intellektuálisabb társra lett volna szüksége, mint anyám. Apám ugyanis rendkívül zseniális ember volt.

Feszült figyelemmel vártam a magyarázat folytatását, de hiába. Majd lepillantottam Charlesra, aki most arccal oldalvást feküdt a széken. Mikor látta, hogy ránézek, lehunyta a szemét, álmosan, szendén, és kiöltötte a nyelvét. Hosszát tekintve végtagnak jó lett volna. Azután akkora füttyöt eresztett meg, hogy az én hazámban vad tiltakozásnak beillett volna baseballmérkőzésen, amiért a bíró nem vesz szemüveget. Az egész teázó szinte belerendült.

Csak Esmé nem. – Hagyd ezt abba – mondta. – Egy amerikaitól látta büfében, s azóta, ha unatkozik, utánozza. Hagyd abba, mondom, különben mindjárt mész vissza Miss Megleyhez.

Charles kinyitotta nagy zöld szemét, jeléül, hogy a fenyegetést tudomásul vette, egyébként nem nagyon izgatta magát. Ismét behunyta a szemét, és tovább pihent, arccal a széken.

Megemlítettem, hogy félretehetné arra az időre – mármint a baseballfüttyöt –, mikor a nemesi rangjával élni kezd. Ha ugyan van rangja neki is.

Esmé hosszan, szinte elmekórtani alapon vizsgálta az arcom. – Elég száraz humora van – állapította meg végül lemondóan. – Apám azt mondta, hogy nekem egyáltalán semmi humorérzékem. Azt is mondta, hogy ilyen humortalanul neki sem lehet vágni az életnek.

Nem vettem le róla a szemem, míg cigarettára gyújtottam, s megjegyeztem, hogy a humorérzéknek nem sok hasznát látja az ember, ha egyszer belekerül a csávába.

– Apám szerint igenis hasznát látja.

Ez hitvallás volt, nem ellentmondás, így aztán gyorsan módosítottam álláspontomat. Bólintottam és megjegyeztem, hogy édesapja nyilván távlatilag gondolta, én viszont pillanatnyilag. (Ez legalább roppant mélyértelműen hangzott.)

– Charles módfelett nélkülözi – mondta Esmé pillanatnyi hallgatás után. – Módfelett szeretetre méltó ember volt. Sőt mérhetetlenül csinos is. Nem mintha a külső olyan sokat nyomna a latba. Mindazonáltal. Rendkívül átható tekintete volt, holott az ilyen tekintet nem szokásos velejárója a melegszívűségnek, és a... granadirózusságnak.

Bólintottam. Aztán megjegyeztem, hogy ha nem csalódom, édesapja hatalmas szókinccsel rendelkezett.

– Hogyne – helyeselt Esmé. – Hiszen levéltáros volt... persze csupán műkedvelő jelleggel.

Beszélgetésünk e pontján türelmetlen érintést, majdhogynem ütést éreztem a felsőkaromon, Charles felől. Hozzá fordultam. Elég tisztességesen ült már a széken, attól eltekintve, hogy egyik térdét maga alá gyűrte. – Hány macska farka kell, hogy az égig érjen? – rivallt rám. – Ez ám a találós kérdés!

Gondterhelten tekintettem a mennyezetre, és hangosan elismételtem a kérdést. Aztán, mint akit fülön fogtak, közöltem Charlesszal, hogy nem tudom.

– Egy is elég, ha jó hosszú! – bömbölte a csattanót.

A válasz legnagyobb tetszésre magánál Charlesnál talált. Majd megfulladt a nevetéstől. Esmé oda is ment mögéje, hátba ütögette, mintha köhögési roham jött volna rá. – Most már elég legyen – mondta, azzal visszaült a helyére. – Ezt a találós kérdést elmondja mindenkinek, akivel csak találkozik, és mindannyiszor majd megfullad. Nyáladzani is szokott nevetés közben. Most már aztán elég legyen, légy szíves.

– Kevés ilyen jó találós kérdést hallottam, annyi biztos – állapítottam meg, s közben a lassan-lassan fölépülő Charlesra sandítottam. Bókom jutalmául megint lefelé csúszott a székén, és beborította arcát az abrosz sarkával. Úgy kukucskált ki mögüle, szemében úgy ragyogott a vidámság, mintha még tartogatna a tarsolyában egypár jó találós kérdést.

– Lenne szabad érdeklődnöm, mi volt a foglalkozása, mielőtt a hadseregbe lépett volna? – kérdezte Esmé.

Még nem volt szigorú értelemben vett foglalkozásom, feleltem, mert csupán azelőtt egy félévvel fejeztem be az egyetemet, mindenesetre szívesen hízelgek magamnak azzal, hogy hivatásos novellista vagyok.

Udvariasan bólintott. – Megjelenik? – kérdezte.

Jól ismert és mégis kínos kérdés volt, nem szoktam rá csak úgy egykettőre felelni. Elkezdtem magyarázni, hogy az amerikai szerkesztők olyan banda...

– Apám gyönyörűen írt – szakított félbe Esmé. – Jó néhány levelét őrzöm az utókor számára.

Az ötlet kitűnően hangzik, helyeseltem. Véletlenül éppen hatalmas, kronométerféle karórájára pillantottam ismét, és megkérdeztem, vajon ez is az édesapjáé volt-e.

Ünnepélyesen nézett le a csuklójára. – Igen, az övé volt – válaszolta. – Közvetlenül a londoni kiürítés előtt adta nekem, mielőtt Charlesszal együtt vidékre költöztünk volna. – Kezét társasági biztonsággal vette le az asztalról, és megjegyezte: – Természetesen pusztán momentóról van szó. – Azzal másfelé terelte a beszélgetést. – Rendkívüli módon megörvendeztetne, ha egyszer kizárólag a részemre írna egy novellát. Megátalkodott olvasó vagyok.

– Szívesen írnék – feleltem –, ha tudnék. Sajnos nem vagyok valami nagyon termékeny.

– Nem ragaszkodom hozzá, hogy termékeny novella legyen. Csupán az a fontos, hogy ne legyen gyermekes. – Egy pillanatig elgondolkodott. – Rendkívül kedvelem az alpári történeteket.

– Milyeneket? – kérdeztem előrehajolva.

– Az alpáriakat. Rendkívüli érdeklődéssel viseltetem az alpáriasság iránt.

Szerettem volna tőle további részleteket megtudni, azonban hirtelen Charles csípését éreztem a karomon. Fölszisszentem, s odafordultam hozzá. Ott állt mellettem. – Hány macska farka kell, hogy az égig érjen? – kérdezte, egy csöppet sem barátságtalanul.

– Egyszer már kérdezted tőle – figyelmeztette Esmé. – Maradj békén, légy szíves.

Charles ügyet sem vetett nénjére, hanem rálépett a lábamra, és még egyszer föltette a sorsdöntő kérdést. Észrevettem, hogy a nyakkendőjén a bog félrecsúszott. Megigazítottam neki, mélyen belenéztem a szemébe, és mint egy gondolatolvasó, azonnal kitaláltam: – Egy is elég, ha jó hosszú!

Jóformán ki sem mondtam, már visszaszívtam volna. Charles szája tátva maradt. Mintha én téptem volna föl, úgy éreztem. Aztán leszállt a lábamról, és vérig sértve visszamasírozott az asztalukhoz, hátra se nézett.

– Most dühöng – állapította meg Esmé. – Indulatos természet. Anyám hajlott a kényeztetésére. Apám volt az egyetlen, aki nem kényeztette.

Egyre Charlest figyeltem, most hogy leült a helyére, s a csészét két marokra fogva inni kezdte a teáját. Azt reméltem, hogy majdcsak megfordul, de nem.

Esmé felállt. – Il faut que je parte aussi – mondta mélyet sóhajtva. – Beszél franciául?

Én is felálltam, sajnálkozón és zavartan. Kezet szorítottunk – a keze csakugyan ideges kéz volt, a tenyere nyirkos. Angolul közöltem vele, mennyire örültem a találkozásnak.

Bólintott. – Gondoltam – mondta. – Koromhoz képest meglehetősen közlékeny vagyok. – Újból megtapintotta a fejét. – Borzasztóan sajnálom, hogy a hajam ilyen állapotban van. Szörnyű látvány lehetek.

– Ugyan! És különben is, kezdenek már visszatérni a hullámai.

Gyorsan megtapintotta a fejét megint. – Gondolja, hogy a közeljövőben eljöhet ide ismét? – kérdezte. – Mi tudniillik minden szombaton itt vagyunk énekkar után.

– Mi sem szolgálna nagyobb örömömre – feleltem –, azonban sajnos csaknem bizonyos, hogy nem lesz rá módom.

– Más szóval, nem nyilatkozhat a hadmozdulatok felől – állapította meg Esmé. Egyáltalában nem úgy állt ott, mint aki indulóban van. Keresztbe rakta a lábát, s a cipője orrát vizsgálgatta. Bemutatónak egyáltalán nem hatott rosszul, mert fehér harisnyát viselt, és a lába, bokája szép volt. Aztán hirtelen fölnézett rám. – Mondja, nem haragudna meg, ha írnék magának? – kérdezte, s arcán pirosság látszott. – Leveleim a koromhoz képest rendkívül...

– Nagyon megörvendeztetne. – Ceruzát, papírt vettem elő, felírtam rá a nevemet, rangomat, sorszámomat, tábori postaszámomat.

– Majd én írok először – mondta, mikor a papirost átvette –, hogy semmiképp ne érezhesse magát kompromittálva. – Ruhája zsebébe tette a címet. – Viszontlátásra – mondta, és visszament az asztalához.

Még egy teát rendeltem, és tovább figyeltem a két gyereket, míg a bosszús Miss Megleyvel együtt föl nem kerekedtek. Charles haladt a menet élén, és siralmasan sántított, mint akinek az egyik lába jó fél méterrel rövidebb. Rám sem nézett. Miss Megley ment utána, végül Esmé. Integetett. Félig felálltam a székről, úgy integettem vissza. Ez a pillanat furcsa módon elérzékenyített.

Alig egy perccel később Esmé visszajött a teázóba, és a kabátja ujjánál fogva húzta Charlest maga mögött. – Charles egy búcsúcsókot szeretne adni – mondta.

Rögtön letettem a csészémet, és nagyon szépen köszöntem, mégis megkérdeztem, vajon biztos-e ez?

– Biztos – mondta Esmé, nem valami derűsen. Eleresztette Charles kabátja ujját, és erélyesen felém lökte. Charles odajött, arcáról sugárzott a pulykaméreg, és egy nyálasat cuppantott a jobb fülem alá. Miután a parancsot teljesítette, sarkon fordult, és már húzta is a csíkot az ajtó felé, mely keményebb, férfiasabb világba nyílik. Én azonban elkaptam az övét hátul a kabátján, visszahúztam, és megkérdeztem tőle: – Hány macska farka kell, hogy az égig érjen?

Felderült az arca. – Egy is elég, ha jó hosszú – sivította és már száguldott is kifelé, mint akire rájött a bolondóra.

Esmé ismét keresztbe tett lábbal állt. – Semmiképpen nem fogja elfelejteni, hogy azt az elbeszélést megírja nekem? – kérdezte. – Nem ragaszkodom hozzá, hogy kizárólag nekem szóljon. De...

Szó sincs róla, hogy elfelejteném, biztosítottam. Igaz ugyan, mondtam, hogy még senki részére nem írtam elbeszélést, viszont úgy látszik, itt a legfőbb ideje, hogy egyszer elkezdjem.

Bólintott. – Írja úgy, hogy rendkívül alpári legyen és megrázó – tanácsolta. – Egyáltalán, ismerős az alpáriság fogalmával?

Nem teljesen, feleltem, mindenesetre kezdem alaposabban megismerni ezt meg azt a formáját mostanában, és igyekezni fogok, hogy a követelményeinek minden tekintetben megfelelhessek. Kezet szorítottunk.

– Milyen kár, hogy ilyen konszolidált körülmények közt találkoztunk.

– Igen – mondtam –, igazán nagy kár.

– Viszontlátásra – búcsúzott Esmé. – Remélem, hogy képességeinek háborítatlan birtokában tér vissza a háborúból.

Megköszöntem a jó kívánságot, majd néhány búcsúszó után szememmel kikísértem a teázóból. Lassan, tűnődőn ment kifelé, s a haját tapogatta, száraz-e már.

Most pedig a történet alpári, illetve megrázó része következik, s ennek megfelelően változik a szín. Változnak a szereplők is. Én nem tűnök le a színről, de most álöltözetbe bújok (bizonyos okoknál fogva, amelyeknek magyarázatába nem bocsátkozhatom), méghozzá oly fondorlatos álöltözetbe, hogy a legagyafúrtabb olvasó sem állapíthatja meg személyazonosságomat.

Mindez éjjel fél tizenegy körül történt a bajorországi Gaufurtban, jó néhány héttel a fegyverszünet megkötése után. X. törzsőrmester emeleti szobájában tartózkodott, abban a civil házban, ahová még fegyverszünet előtt szállásolták kilenc más amerikai katonával együtt. Összecsukható kerti széken ült, kis koszosforma íróasztalnál, előtte valami fűzött amerikai regény, melynek olvasásával bajosan, lassan haladt. Benne volt a hiba, nem a regényben. Igaz, hogy a földszinten lakó katonák már előtte lecsaptak a különszolgálattal havonta érkező könyvekre, de X. akkor sem boldogult volna jobban, ha a könyvküldeményeket ő fölözheti le. A fiatalembert ugyanis a háború nem hagyta meg képességeinek háboríthatatlan birtokában, annyira nem, hogy egy órája már háromszor olvasott minden bekezdést, s most a mondatokkal kezdte ugyanezt. Hirtelen becsukta a könyvet. Egy pillanatra ellenzőt formált a kezéből, hogy az asztal fölött lógó meztelen villanykörte bántó, harsány fénye ne zavarja.

Cigarettát húzott ki az asztalon heverő csomagból, és rágyújtott, miközben az ujjai szépen, egyenletesen rángatóztak. Kissé hátradőlt ültében, és nem érezte a szájában gomolygó füst ízét. Már hetek óta egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Fogínye a nyelve legapróbb érintésére vérezni kezdett, pedig csaknem szüntelenül próbálgatta – néha órákig is eljátszott ezzel a kis játékkal. Most is fújta a füstöt, és játszott. Aztán hirtelen, és szokás szerint minden átmenet nélkül úgy érezte, mintha az agya kiugrott volna a helyéből, és billegne, mint egy nagy csomag a feje fölött, a poggyásztartóban. Nyomban meg is tette, amit az elmúlt hetekben tenni szokott az egyensúly helyrebillentésére: mindkét kezét erősen a halántékához szorította, és nyomta egy percig. A haja piszkos volt, és nyírás is ráfért volna. Háromszor vagy négyszer megmosta az alatt a két hét alatt, amit a majna-frankfurti kórházban töltött, de a hosszú, poros úton a dzsipen vissza Gaufurtba, megint összekoszolódott. Fegyverszünet vagy nem – Z. tizedes, aki érte jött a kórházba, még mindig harciasan vezette a dzsipet, s a szélvédőt ráhajtotta a motorházra. Németországban ezrével állomásoztak új csapatok. A szélvédő harcias lehajtásával Z. tizedes éppen azt akarta szemléltetni, hogy nem tartozik közéjük, hogy neki az európai hadszíntér takonypócaihoz semmi köze nincs.

Mikor levette kezét a halántékáról, az íróasztal lapját kezdte bámulni, mely lerakodóhelyül szolgált legalább két tucat olvasatlan levelének, s legalább öt-hat bontatlan csomagjának. Átnyúlt ezen a csődtömegen, s a falnak támasztott könyvek közül egyet maga elé vett. Goebbels írta: Die Zeit ohne Beispiel. Egy harmincnyolc éves hajadoné volt, azoknak a lányáé, akik néhány héttel ezelőtt még itt laktak, ebben a házban. Kisebb tisztséget viselt a nácik pártjában, ahhoz azonban elég magasat, hogy a hadseregparancs értelmében kihallgatás nélkül letartóztassák. X. maga tartóztatta le. Most, aznap, hogy a kórházból visszatért, már harmadszor nyitotta ki ezt a könyvet, s harmadszor olvasta el az előzéklapon látható rövid bejegyzést. Ezt írták oda tintával, németül, apró, reménytelenül őszinte kézírással: „Jóságos Isten, pokol ez az élet.” Se magyarázat, se előzmény, semmi. Ezek a szavak, egymagukban az üres oldalon, egymagukban a szoba beteges csendjében a cáfolhatatlan vádirat klasszikus megformulázásának tetszettek. X. néhány percig a lapra bámult, s minden erejével azon igyekezett, hogy a vád alól kihúzhassa magát. Aztán felkapott egy ceruzavéget, s nagy buzgalommal, mint az utóbbi hetekben bármit is, odaírta a bejegyzés után, angolul: „Atyák és nevelők! Azon töprengek, mi is a pokol. Én azt tartom, hogy a szeretetlenség kínja.” Éppen Dosztojevszkij nevét akarta a bejegyzés alá odakanyarítani, mikor azt látta – s a rémület átjárta egész testét –, hogy amit leírt, csaknem teljesen olvashatatlan. Becsukta a könyvet.

Gyorsan valami mást kapott fel helyette az asztalról – bátyja Albanyból írt levelét. Már azelőtt ott hevert az asztalán, hogy a kórházi felvételre jelentkezett volna. Kivette a borítékból, s lelkesedés nélkül elhatározta, hogy végig fogja olvasni, de csak az első oldal közepéig jutott vele. „Most, hogy ennek a k. háborúnak vége, biztosan bőviben vagy az időnek, és igazán összepakolhatnál a srácoknak egypár szuronyt vagy horogkeresztet...” – itt beletört a bicskája. Összetépte, aztán csak bámulta a papírkosárba hullt szeleteket. Csak most vette észre, hogy amatőr fénykép is volt a lapok között. Valakinek a lába valami gyepen – ennyit látott belőle.

Karját az asztalra fektette, arra hajtotta fejét. Tetőtől talpig fájt az egész teste, mintha a fájdalom zónái mind összeköttetésben volnának. Olyan volt, mint a villanyégőkkel kivilágított karácsonyfa – ha az egyik körtével baj van, az áramkör megszakad, és vége.

Az ajtót kopogtatás nélkül kivágták. X. felemelte a fejét, megfordította s látta, hogy Z. tizedes áll a küszöbön. X. vele járt a dzsipen a partraszállás napja óta, s azóta öt hadműveletben vettek részt együtt. A földszinten lakott, és fel szokott jönni X.-hez, ha valami rémhírt felszedett, vagy a nyomorával akart kipakolni. Fényképen mutatós, nagydarab, huszonnégy éves fiatalember volt. A háború alatt lefényképezték egy nemzetiszín érzelmű magazin számára a hürtgeni erdőben – szolgálatkészen állt modellt, mind a két kezében egy-egy pulykával.

– Levélírás? – kérdezte. – Hű a szentségit, gyászolsz? – Jobban szerette a szobában a mennyezetvilágítást.

X. megfordult a széken, és amint beljebb tessékelte, figyelmeztette, hogy a kutyára rá ne lépjen. – Mire?

– Alvinra. Épp ott a lábadnál, Clay. Gyújtsd már meg azt a rohadt villanyt.

Clay kitapogatta a mennyezetvilágítás kapcsolóját, felkattintotta, egy lépéssel átment a köpésnyi, cselédszobaforma helyiségen, és leült az ágy szélére, vendéglátójával szemben. Frissen fésült téglavörös haja még csöpögött a víztől, mert annyi kellett hozzá, hogy a fésű átjárja. A fésű is ott kandikált barátságosan kifelé khakiszínű inge jobb zsebéből, a töltőtolla mellől. A bal zsebe fölött a Gyalogsági Tűzkereszt jelvényét viselte (tulajdonképpen nem lett volna joga hozzá), az Európai Hadszíntér szalagját, öt hadműveleti bronzcsillaggal (az egyetlen ezüstcsillag helyett, amely megfelelt volna az öt bronznak), és a Békebeli Szolgálat-szalagot. Nagyot sóhajtott. – Mária Jézus! – Oka semmi: kincstári stílus. Egy csomag cigarettát húzott elő az inge zsebéből, kipöccintett egyet, aztán visszatette a csomagot, és rágombolta a zsebet. Rágyújtott és bambán körülbámult a szobában. Tekintete végül a rádión állapodott meg.

– Hé – mondta. – Piszok jó műsor jön pár perc múlva. Bob Hope meg a többiek.

X. új csomag cigarettát bontott, és megjegyezte, hogy épp az imént kapcsolta ki a rádiót.

Clayt nem zavarta ez a megjegyzés. Elmélyülten figyelte X.-et, hogyan igyekszik cigarettára gyújtani. – Jézus – kiáltotta a szurkolók izgalmával –, látnád csak azt a szaros kezedet! Öregem, tiszta nyavalyatörős a formád, tudsz róla?

X.-nek végre sikerült rágyújtania. Bólintott és elismerte, hogy Claynek olyan szeme van, mint a sasnak.

– Nem vicc, hallod. Majdnem eltaknyoltam, amikor a kórházban megláttalak. Tiszta hullaformád volt. Mennyit fogytál? Hány fontot? Tudsz róla?

– Nem tudok. Kaptál levelet, amíg odavoltam? Mi az újság Lorettáról?

Loretta volt Clay szerelme. Úgy tervezték, hogy az első adandó alkalommal összeházasodnak. Loretta elég rendszeresen írt, levelei a hárompontos felkiáltójelek és a hebrencs állítmányok zivataros stílusparadicsomából adtak hírt. Clay mind a háború végéig fennhangon olvasta fel X.-nek Loretta leveleit, még a legbizalmasabbakat is – pontosabban, annál fentebb hangon, minél bizalmasabb volt a levél. Szokása szerint minden felolvasás után megkérte X.-et, fogalmazza meg vagy eressze híg lére a választ, vagy szúrjon bele néhány hatásos francia vagy német szót.

– Ja, tegnap kaptam tőle levelet. Lenn van a szobámban. Majd megmutatom – mondta Clay közömbösen. Az ágy szélén ült, kihúzta magát, visszatartotta a lélegzetét, és hosszú, öblös böfögést eresztett meg. Visszazöttyent a helyére, arcán csupán részleges megelégedettség látszott. – A hülye bátyja leszerel a tengerészettől a csípője miatt – közölte. – Tudod, neki van az a csípője, a hülye állatnak. – Megint fölegyenesedett, s újabb böfögést próbált, az eredmény azonban nem ütötte meg a mértéket. Az arcán egy pillanatra felvillant az érdeklődés. – Ja, mielőtt elfelejtem. Holnap ötkor kell felkelnünk, mert Hamburgba vagy valahová megyünk kocsin. Eisenhower-zubbonyokat faszolunk az egész különítménynek.

X. ellenségesen nézegette Clayt, és kijelentette, hogy neki nincs szüksége Eisenhower-zubbonyra.

Clay meglepetten, sőt egy kicsit sértetten bámult rá. – Egész jóképű zubbonyok. Jónak látszanak. Hogyhogy?

– Csak. Mért kell ötkor fölkelnünk? Vége van a háborúnak, vagy mi az isten?!

– Nem is tudom... Ebéd előtt vissza kell érnünk. Valami új űrlapokat kell kitölteni mindenkinek ebéd előtt... Kérdeztem Bullingot, hogy miért nem lehet azt ma este kitölteni, ha már egyszer ott rohadnak azok a francos űrlapok az íróasztalon. De a büdös állat nem akarja kinyitni a borítékot ma este.

Egy pillanatig néma csöndben utálták Bullingot.

Clay újult, sőt feszültebb érdeklődéssel nézett X.-re, mint az előbb. – Hé – szólt –, tudsz róla, hogy a pofádnak ez az egész innenső oldala folyton ugrál?

X. tudott róla, és igyekezett arca rángását a kezével elfedni.

Clay egy pillanatig bámulta, aztán lelkesen közölte vele, mint valami kivételesen jó hírt: – Megírtam ám Lorettának, hogy idegösszeomlásod van.

– Igazán?

– Meg hát. Állatian érdeklik az ilyen marhaságok. Fő tárgya neki a pszichológia. – Clay cipőstül végignyúlt az ágyon. – Na és, tudod, mit mond? Azt mondja, hogy az nem létezik, hogy valaki csak úgy a háborútól lerobban idegileg. Azt mondja, hogy biztos, hogy egész életedben nem voltál egész normális.

X. ellenzőt formált a szeme fölé – úgy érezte, belevakul a mennyezetvilágításba –, aztán megállapította, hogy Loretta éleslátása mindig üdítően hatott rá.

Clay rápillantott. – Ide figyelj, te állat – mondta –, Loretta tégedet a seggébe rak pszichológiából, ha arról van szó.

– Lennél olyan kegyes, és levennéd azt a sajtos lábadat az ágyamról? – érdeklődött X.

Clay továbbra is ott nyugtatta a lábát még egypár dacos nem-te-mondod-meg-nekem-hova-tegyem pillanatig, aztán egy lendülettel lerakta a padlóra és fölült. – Már úgyis megyek le. Walker szobájában be van kapcsolva a rádió. – De azért csak nem állt föl az ágyról. – Ja. Épp most meséltem ennek az új marhának, ennek a Bernsteinnek lenn. Emlékszel, amikor Valognes-ba bevonultunk, és azt a kétórás ágyútüzet kaptuk, és arra a rohadt macskára, amelyik fölugrott a motorházra, én meg beleeresztettem egyet, ahogy ott gubbaszkodtunk a tölcsérbe? Emlékszel?

– Emlékszem hát... nehogy nekem most megint elölről kezdd ezt az egész históriát a macskával, Clay! Nem akarok róla hallani, a szentségit!

– Nem, csak azt akarom mondani, hogy megírtam Lorettának. Na és az egész pszichológiai évfolyam megvitatta. Ott az előadáson. A professzor meg a többi állat, mind.

–Örvendek, csak nem akarok róla hallani, Clay.

– Nem, de tudod, hogy mit mond Loretta, miért eresztettem bele a macskába? Azt mondja, azért, mert pillanatnyi elmezavar lett úrrá rajtam. Nem vicc. Az ágyúzástól, meg minden.

X. az ujjaival beletúrt a piszkos hajába, aztán megint ellenzőt formált a szeme fölé. – Nem lett rajtad úrrá semmiféle elmezavar. Csupán a kötelességed teljesítetted. Hősiesen végeztél a kandúrral, mint az minden bajtársadtól elvárható lett volna az adott körülmények között.

Clay gyanakodva nézett rá. – Mi az istent beszélsz te itt össze?

– Az a macska ugyanis kém volt. Rá is kellett, hogy lőjél. Ravasz kis német törpe volt, olcsó szőrmebundában. Ilyenformán sem vadállati módon, sem kegyetlenül, sem aljasul, de még csak...

– A kutya úristenit! – ordította Clay dühösen. – Hát sohase bírsz komoly lenni?

X.-nek hirtelen fölfordult a gyomra, megfordult a széken, és fölkapta a papírkosarat – még épp jókor.

Mikor fölegyenesedett, és ismét a vendége felé fordult, látta, hogy zavartan álldogál félúton az ágy és az ajtó között. X. már éppen mentegetőzni akart, de aztán meggondolta, és a cigarettájáért nyúlt.

– Gyere le, hallgasd meg Hope-ot a rádióban – ajánlotta Clay. Nem lépett ugyan közelebb, de megpróbálta tartani a barátságos hangot. – Gyere, meglátod, hogy jót fog tenni. Komolyan.

– Menj csak, Clay... Én inkább elbabrálok a bélyeggyűjteményemmel.

– Tényleg? Van bélyeggyűjteményed? Nem is tudtam, hogy...

– Ne hidd, csak vicc.

Clay lassan megindult az ajtó felé. – Később átmehetnénk kocsival Ehstadtba – mondta. – Tánc lesz. Kábé kettőig eltart. El akarsz jönni?

– Kösz, nem... Majd inkább körültáncolom a szobát.

– Na jó. Jójcakát. Javulj meg, a szentségit. – Az ajtó becsapódott, aztán nyomban újból kinyílt. – Ja. Bedughatok az ajtó alatt egy levelet, amit Lorettának írtam? Hagytam benne helyet valami német marhaságnak. Megcsinálnád?

– Meg, csak most már hagyj békén, a fene egyen meg.

– Jó – mondta Clay. – Tudod, mit írt anyám? Azt írta, hogy örül, hogy mink ketten az egész háborúban együtt voltunk. Hogy egy dzsipben, meg minden. Azt mondja, hogy amióta együtt járunk a leveleim kezdenek marhára intelligensek lenni.

X. felemelte a fejét, ránézett, és nagy erőfeszítés árán kinyögte: – Kösz. Írd meg neki, hogy kösz.

– Meglesz. Jójcakát! – Az ajtó becsapódott, most már végleg.

X. sokáig bámulta az ajtót, aztán székestül odafordult az íróasztalhoz, fölemelte táskaírógépét a földről. Helyet szorított neki a rendetlen asztallapon, félretolta a nagy halom bontatlan levelet és csomagot. Arra gondolt, ha most régi New York-i barátjának megírna egy levelet, talán javulna valamit a közérzete. A papírt azonban nem sikerült a gépbe fognia, olyan vadul reszketett a keze. Egy darabig lógattaa kezét, aztán újra megpróbálta, végül fogta, és összegyűrte a levélpapírt.

Tudta, hogy ki kellene vinnie a papírkosarat a szobából, mégis inkább rátette a két karját az írógépre, a szemét lehunyva azon pihentette a fejét.

Néhány lüktető perccel később arra lett figyelmes, hogy egy zöld papírba burkolt, bontatlan kis csomagra kancsalít. Nyilván lecsúszott a halom tetejéről, amikor az írógépnek helyet szorított. Látta rajta, hogy többször is újra címezték. A kis csomagnak csak az egyik oldalán vagy három régi tábori számát betűzte ki.

Érdeklődés nélkül bontogatta a csomagot, még a feladót sem nézte meg rajta. Égő gyufával szakította át a zsinórját. Jobban érdekelte, hogyan ég végig a zsinór, egészen a körméig, de aztán mégis kinyitotta.

A dobozban tintával írott rövid levelet talált s alatta valami selyempapírosba burkolt apró tárgyat. Kivette a levelet, és elolvasta.

....................Devon..........................
................út 17 sz.
1944. június 7.

Kedves X. őrmester,

remélem, megbocsátja, hogy harmincnyolc napomba került, míg levelezésünket megkezdtem; szolgáljon azonban mentségemül, hogy nagynéném toroki streptococcusban szenvedett, és kis híján elpusztult, ilyeténképpen sok súlyos kötelezettség háramlott joggal a nyakamba. Mindazonáltal gyakorta gondolok Önre, és az egymás társaságában eltöltött rendkívül kellemes délutánra 1944. április 30-án 3h 45 és 4h 15 között, arra az esetre, ha történetesen elfelejtkezett volna róla.

Az invázió mindnyájunkat lázas izgalommal és nagyrabecsüléssel töltött el, és leghőbb reményünk, hogy hamarosan berekeszteni segítse a háborút, és ezt az életmódot, amelyet enyhén szólva nevetségesnek neveznők. Mind Charles, mind én magam nagyon aggódunk Maga miatt, és merjük remélni, nem volt a Cotentin-félszigetet elsőként megrohamozók közepette. Avagy igen? Kérem, írjon olyan gyorsan, ahogy lehetséges. Feleségét legmelegebben tiszteli

őszinte híve
Esmé

P. S. Vagyok oly bátor és becsatolom karórámat, melyet akár tulajdonában tarthat mind a viszály végeztéig. Nem állt módomban megfigyelni, vajon viselt-e órát rövid kapcsolatunk során, ez azonban rendkívül vízhatlan és rázhatlan, sőt több hasonló erénye közt kívánatra a gyaloglás sebességét is rögzíti. Meg vagyok győződve afelől, hogy e nehéz napokban nagyobb hasznát láthatja, mint én valaha is, és mint szerencsés talizmánt tőlem elfogadja.

Charles, akit jelenleg írni és olvasni tanítok, és akiben rendkívül tehetséges kezdőt üdvözlök, az előbb elhangzottakhoz néhány szót kíván hozzátenni. Kérem, írjon mielőbb, amint ideje és hajlama engedi.

                     HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ

                     HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ

                                                        SOK PUSZI CHARLES

Hosszú idő telt el, míg X. a levelet félretette, s még több időbe telt, míg Esmé apjának karóráját kivette a dobozból. És mikor végre mégis kivette, kiderült, hogy az üvegje útközben eltört. X. kíváncsi volt, vajon az óra szerkezete nem sérült-e meg, ahhoz azonban már hiányzott a bátorsága, hogy felhúzza és meghallgassa. Ott ült, és hosszasan tartogatta a kezében. Hirtelen az álmosság csaknem révült érzése lett úrrá rajta.

Az igazán álmos embernek, Esmé, mindig lehet némi esélye, hogy visszajut kép... hogy visszajut képességeinek há-bo-rí-tat-lan bir-to-ká-ba.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.terebess.hu

minimap