Sitwell, Edith: Két konyha-dal (Two kitchen song in Hungarian)

1.
The harsh bray and hollow
Of the pot and the pan
Seems Midas defying
The great god Apollo!
The leaves' great golden crowns
Hang on the trees;
The maids in their long gowns
Hunt me through these.
Grand'am, Grand'am,
From the pan I am
Flying… country gentlemen
Took flying Psyche for a hen
And aimed at her; then turned a gun
On harmless chicken-me -- for fun.
The beggars' dogs howl all together,
Their tails turn to a ragged feather;
Pools, like mirrors hung in garrets,
Show each face as red as a parrot's,
Whistling hair that raises ire
In cocks and hens in the kitchen fire!
Every flame shrieks cockle-doo-doo
(With their cockscombs flaring high too);
The witch's rag-rug takes its flight
Beneath the willows' watery light:
The wells of water seem a-plume --
The old witch sweeps them with her broom --
All are chasing chicken-me…
But Psyche -- where, oh where, is she?

2.
Grey as a guinea-fowl is the rain
Squawking down from the boughs again.
"Anne, Anne,
Go fill the pail,"
Said the old witch who sat on the rail.
"Though there is a hole in the bucket,
Anne, Anne,
It will fill my pocket;
The water-drops when they cross my doors
Will turn to guineas and gold moidores. . . ."
The well-water hops across the floors;
Whimpering, "Anne" it cries, implores,
And the guinea-fowl-plumaged rain,
Squawking down from the boughs again,
Cried, "Anne, Anne, go fill the bucket,
There is a hole in the witch's pocket --
And the water-drops like gold moidores,
Obedient girl, will surely be yours.
So, Anne, Anne,
Go fill the pail
Of the old witch who sits on the rail!"

I
Lábas, serpenyő reccsent
üres nyers hangokat,
Mídász gúnyolja tán
Apollót, a nagy istent!
Arany lombkoronájuk
fák fölszegik.
Hosszú ruhás leányok
futnak utánam itt.
Anyó, anyó,
a lábostól de jó
megszökni... Pár vidéki úr,
Psychét csirkének nézve nyúl
puska után - s mert tréfa ez:
engem csibeként célba vesz.
Karban nyüszít sok koldus-eb,
farkuk mint rongyolt toll lebeg.
Padlás-tükör a tócsa - csak
papagáj-rőt arcot mutat.
Hajunk sziszeg. Konyhánk tüzének
csirkéit elönti a méreg!
Kukorit a lángok karéja
(s neki is felszökken taréja).
Hol a fűz nedves fényt dobál,
rongyszőnyegén boszorka száll,
s borzos a kutak tükre, mert
rajta banyánk végigsepert. -
Mind űzik csirke-énemet...
De Psyche - hova, hova lett?

II
Mint szürke gyöngytyúk ül az ágra
az eső s ismét karicsál ma.
„Anni, Anni,
Azért eridj
- szól a banya a kertből így.
„Lehet, Anni, lyuk is a rocskán,
mégis telik
a zsebem jócskán;
jusson csak a küszöbön át,
minden csöpp tallér lesz s dukát..."
Kútvíz a padlón nyögve cseppen,
„Anni" - sír-könyörög szünetlen.
Gyöngytyúk-tollú eső rikácsol
s ismét le-lerikkant az ágról:
„Anni, Anni, vízért eridj,
likas a banya zsebe így
a sok csepp, mint arany forint,
hű lány, a tiéd lenne mind.
Anni, Anni,
vízért szaladj hát,
töltsd meg a banyának a rocskát!"