Russell, Æ George William: A nagy lehelet (The Great Breath in Hungarian)

Its edges foamed with amethyst and rose,     

Withers once more the old blue flower of day:         

There where the ether like a diamond glows,

        Its petals fade away.      

A shadowy tumult stirs the dusky air;

Sparkle the delicate dews, the distant snows;

The great deep thrills – for through it everywhere     

        The breath of Beauty blows.     

I saw how all the trembling ages past,

Moulded to her by deep and deeper breath,

Near'd to the hour when Beauty breathes her last     

        And knows herself in death.

Ametiszt s rózsaszín habos szegéllyel

hervad a nap kék virága megint:

hol gyémántfénnyel izzik fel az éter,

        elszórja szirmait.

Nyüzsgő árnyaktól bolydul a sötét lég,

lágy harmat villog s távol hólepel,

a nagy mélység borzong – mert most a Szépség

        mindenre rálehel.

Láttam, őt formázta sok régi kor,

mélyre, mélyebbre szívták őt, eképp

közelítve az órához, mikor

        végsőt lehel a Szép.