Mew, Charlotte: Szobák (Rooms in Hungarian)

I remember rooms that have had their part

in the steady slowing of the heart.

The room in Paris, the room in Geneva,

the little damp room with the seaweed smell,

and that ceaseless maddening sound of the tide-

rooms where for good or for ill- things died.

But there is the room where we two lie dead,

though every morning we seem to wake and might just

as well seem to sleep again

as we shall somewhere in the other quieter, dustier bed

out there in the sun- in the rain.

Szobákra emlékezem, melyeket

a szív szünetlen lassulása rejt.

Párizsi szoba, genfi kis szoba

s a nyirkos szoba, a hínárszagú,

hol vége nincs őrjítő vízmorajnak

szobák, hol dolgaink – jó ez? rossz? – meghaltak.

S e szoba: itt mi ketten fekszünk holtan,

bár reggelente mintha felébrednénk,

és mintha máris aludnánk megint,

mint majd a másik, némább, poros ágyban

a napon, az esőben – odakint.