Duncan, Robert: A vers épülete XXIV (The structure of rime XXIV in Hungarian)

In the joy of the new work he raises horns of sublime sound to heat surrounding the sheets of crystalline water to make walls in the music.

And in every repeat majestic sequences of avenues branch into halls where lovers and workers, fathers, mothers, and children gather, in a life, a life-work, the grand opus of their humanity, the old alchemists’ dream. They must work with the first elements, they must work with the invisible, servants and students of what plants and insects say,

not of future. This city and its people hide in the hideous city about us, among the hideous crowds in this street. Was there ever before such stupidity, such arrogance, such madness? But from these cinders the old dame who appears again in our story works transitory hints of the eternal, whose jeweld gowns, coaches, palaces, glass shoes…

and lights in the hearts of certain youths the unquenchable yearning for bliss, so that they know not what to do but must go as the thought of bliss sends them. So these horns pierce the blue tents above us, rending the silence because what illusions? faeries? have awakend in the Real new impossibilites of harmonic conclusions?

And we have made a station of the way to the hidden city in the rooms where we are.

Az új mű mámorában, mennyei kürthangot harsant a zenész a kristályos víz fátylait burkoló forróságba; falakat emel a zenébe.

Valahányszor visszatér a futam, fenséges sétányok sora torkollik csarnokokba, ahol szeretők és dolgozók, apák, anyák és gyermekek gyűltek össze, egy életbe, életműbe, a régi alkimisták álmába. Nekik az első elemekkel kell dolgozniuk, a láthatatlannal; nekik, kik szolgálói és tanítványai növények és rovarok szavának,

nem a jövőnek. Az a város és lakói ebbe a förtelmes városba rejtőztek el itt körülöttünk, a förtelmes tömegbe ezen az utcán. Volt-e már valaha akkora a

tudatlanság, a fennhéjázás, az elmebaj ? De ebből a salakból az öreg hölgy, aki történetünkben most ismét felbukkan, az örökkévalót varázsolja elő a mulandó jelvényeivel: ékes ruhái, hintói, palotái, üvegcipői..

és fényei sok ifjú szívében felébresztik az üdvösség utáni olthatatlan vágyat, s ők nem tehetnek mást, mint mennek, ahová az üdvösség gondolata hajtja őket. Így szúrják át ezek a kürthangok is a kék sátrakat fölöttünk, felhasítják a csöndet, mert káprázatok? tündérek? a harmonikus beteljesülés új lehetetlenségeit ébresztették fel a Valóságban.

És a szobákat, ahol vagyunk, a rejtett városhoz vezető út állomásaivá tettük.