Vaux, Lord Thomas: Az öreg szerető lemond a szerelemről (The Aged Lover Renounceth Love in Hungarian)

I loathe that I did love,

    In youth that I thought sweet,

As time requires for my behove,

    Methinks they are not meet.

My lusts they do me leave,

    My fancies all be fled,

And tract of time begins to weave

    Grey hairs upon my head,

For age with stealing steps

    Hath clawed me with his crutch,

And lusty life away she leaps

    As there had been none such.

My Muse doth not delight

    Me as she did before;

My hand and pen are not in plight,

    As they have been of yore.

For reason me denies

    This youthly idle rhyme;

And day by day to me she cries,

    “Leave off these toys in time.”

The wrinkles in my brow,

    The furrows in my face,

Say, limping age will lodge him now

    Where youth must give him place.

The harbinger of death,

    To me I see him ride,

The cough, the cold, the gasping breath

    Doth bid me provide

A pickaxe and a spade,

    And eke a shrouding sheet,

A house of clay for to be made

    For such a guest most meet.

Methinks I hear the clark

    That knolls the careful knell,

And bids me leave my woeful wark,

    Ere nature me compel.

My keepers knit the knot

    That youth did laugh to scorn,

Of me that clean shall be forgot

    As I had not been born.

Thus must I youth give up,

    Whose badge I long did wear;

To them I yield the wanton cup

    That better may it bear.

Lo, here the barèd skull,

    By whose bald sign I know

That stooping age away shall pull

    Which youthful years did sow.

For beauty with her band

    These crooked cares hath wrought,

And shippèd me into the land

    From whence I first was brought.

And ye that bide behind,

    Have ye none other trust:

As ye of clay were cast by kind,

    So shall ye waste to dust.

Nem kell, mi szeretett

s édes volt ífjuként:

látom, nem illenek

koromhoz semmiképp,

elhagynak vágyaim,

minden hóbort szökik:

és az idő útjai, im,

hajam ősszé szövik.

A vénség sunnyogón

körmölt rám ráncokat:

s a boldog élet eloson,

hogy nyoma sem marad.

Múzsám sem andalít,

miként valaha rég:

kezem, tollam sem adja, mit

soká adott s igért.

Az ész megtiltja hát

a léha rímelést:

és napról napra rámkiált:

e játékból elég.

A homlok csupa ránc,

barázdaszelt az arc:

totyogó vénség vesz lakást,

hol ífjuság kihalt.

Halálnak hirnöke,

látom, nyargal felém:

kívánja köszvény, asztma, keh,

hogy méltón várjam én.

Ásód, kapád kitedd,

s a szemfedőd elő:

agyagház kell annak, kinek

ilyen vendége jő.

Már hallom a papot,

harangja zengedez:

szomorú munkám hagyjam ott,

az élet rendje ez.

Megkötnek őreim

– ez ífjan tréfa volt –,

s felejtés várja poraim,

mint ki sohase volt.

Itt hagysz hát, ífjuság;

soká hordtam jeled:

használja a duhaj kupát

a rá érdemesebb.

Ím, e tar koponya

borús gondokra készt:

kitépi a hajlott kor a

dús, ifjonti vetést.

Lelkem e kínjait

szépség béklyózta rám:

s hajón amaz országba vitt,

mely volt első hazám.

S utódaim, ti meg

másban ne bízzatok:

úgy, ahogy porból lettetek,

porrá kell válnotok.