Dunn, Stephen: Nulla óra (Zero Hour in Hungarian)

It was the hour of simply nothing,

not a single desire in my western heart,

and no ancient system

of breathing and postures,

no big idea justifying what I felt.

There was even an absence of despair.

“Anything goes,” I said to myself.

All the clocks were high.  Above them,

hundreds of stars flickering if, if, if.

Everywhere in the universe, it seemed,

some next thing was gathering itself.

I started to feel something,

but it was nothing more than a moment

passing into another, or was it less

eloquent than that, purely muscular,

some meaningless twitch?

I’d let someone else make it rhyme.

Ez egyszerűen a semmi órája volt,

cseppnyi óhaj sem volt nyugati szívemben,

sem a légzés és testtartás

ősi rendszere,

sem nagy eszme nem okolta meg, amit éreztem.

Még a kétségbeesés is távol maradt.

„Minden lehetséges", mondtam magamban.

Minden óra magas volt. Felettük csillagok

százai villogják, de ha, de ha, de ha.

Úgy látszott, mindenütt a világban

valami eljövendő készülődik.

Valami érzés tört rám,

nem volt több, mint ahogy egy pillanat

egy másikba siklik át, vagy talán kevésbé

ékesszóló volt, csupán valami izmot érintő,

értelmetlen nyilallás?

Másra hagyom, hogy ezt rímekkel ékesítse.