Shakespeare, William: LXXIII. szonett (LXXIII. Sonnet in Hungarian)

That time of year thou mayst in me behold,
When yellow leaves, or none, or few do hang
Upon those boughs which shake against the cold,
Bare ruined choirs, where late the sweet birds sang.

In me thou seest the twilight of such day,
As after sunset fadeth in the west,
Which by and by black night doth take away,
Death's second self that seals up all in rest.

In me thou seest the glowing of such fire,
That on the ashes of his youth doth lie,
As the death-bed, whereon it must expire,
Consumed with that which it was nourished by.

This thou perceiv'st, which makes thy love more strong,
To love that well, which thou must leave ere long.

Az évszak, amit bennem megfigyelsz,
Hol sárga levél, néhány vagy sehány,
Szél-rázott ágon függ, szétvert színen,
Hol dalolt egykor oly sok szép madár.
 
Mit bennem látsz, az oly nap alkonya,
Mikor nyugaton napszállat után
A sötét éjjel, halál álarca,
Mindent egy végső nyugvásba bezár.
 
Mit bennem látsz, olyan tűz parazsa,
Hol hamvakon ifjúságom omol,
Mint halál-ágyon, hol elfogyasztja
Pont az, mi táplálta őt egykoron.
 
Mindez szerelmed erősítse fel:
Szeresd, mitől hamar búcsút veszel.