Shakespeare, William: XVIII. szonett (XVIII. Sonnet in Hungarian)

Shall I compare thee to a summer’s day?
Thou art more lovely and more temperate:
Rough winds do shake the darling buds of May,
And summer's lease hath all too short a date:

Sometime too hot the eye of heaven shines,
And often his gold complexion dimmed,
And every fair from fair sometime declines,
By chance, or nature's changing course untrimmed:

But thy eternal summer shall not fade,
Nor lose possession of that fair thou ow'st,
Nor shall death brag thou wander'st in his shade,
Whwn in eternal lines to time thou grow'st,

    So long as men can breath, or eyes can see,
    So long lives this, and this gives life to thee.

Vét, ha nyári napnak hív az elme,
Hisz szebb tebenned, csendesebb a lét:
Szél tiprott május bimbós szerelme,
S rövidre szabja nyár a bérletét.
 
Szemével éget, aztán, hogy mentse,
Fellegbe rejti mennybolt az arcát,
Természet hozza, vagy balszerencse
Megannyi szépnek csúfos kudarcát.
 
Nem jő setét a fények helyére,
Nyarodnak báját nem veszíted el,
Rátalál halál is kételyére,
Ha hív s helyetted végtelen felel.
 
  Míg emberben lebeg életpára,
  Ez él, s ez lész létednek határa.