Shakespeare, William: XXII. Szonett (XXII. Sonnet in Hungarian)

My glass shall not persuade me I am old,
So long as youth and thou are of one date;
But when in thee time's furrows I behold,
Then look I death my days should expiate.

For all that beauty that doth cover thee,
Is but the seemly raiment of my heart,
Which in thy breast doth live, as thine in me:
How can I then be elder than thou art?

O! therefore love, be of thyself so wary
As I, not for myself, but for thee will;
Bearing thy heart, which I will keep so chary
As tender nurse her babe from faring ill.

   Presume not on thy heart when mine is slain,
   Thou gav'st me thine not to give back again

A tükröm meg nem győz a koromról,
Amíg egy vagy te és az ifjúság;
De ha majd látom ráncos arcodról,
Akkor néz velem szembe a halál.

Mert mind a szépség, mi téged borít,
Csak az illő ruházat szívemen,
Mit melled, s tiéd az enyém, szorít;
Hogy öregebb lennék, hát hiheted?

Ó! ezért hát édes, úgy féltsd magad,
Mint teszem én, nem magamért, érted;
Szíved hordva mint babát, ki tapad
Bajtól féltő és dajkáló kézhez.

   Ne kérd szíved, ha én meghaltam már,
   Amit te adtál, vissza már nem jár...