This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Poe, Edgar Allan: Al Aaraaf (Al Aaraaf in Hungarian)

Portre of Poe, Edgar Allan
Portre of Devecseri Gábor

Back to the translator

Al Aaraaf (English)


O! nothing earthly save the ray
(Thrown back from flowers) of Beauty's eye,
As in those gardens where the day
Springs from the gems of Circassy-
O! nothing earthly save the thrill
Of melody in woodland rill-
Or (music of the passion-hearted)
Joy's voice so peacefully departed
That like the murmur in the shell,
Its echo dwelleth and will dwell-
Oh, nothing of the dross of ours-
Yet all the beauty-all the flowers
That list our Love, and deck our bowers-
Adorn yon world afar, afar-
The wandering star.

'Twas a sweet time for Nesace-for there
Her world lay lolling on the golden air,
Near four bright suns-a temporary rest-
An oasis in desert of the blest.
Away-away-'mid seas of rays that roll
Empyrean splendor o'er th' unchained soul-
The soul that scarce (the billows are so dense)
Can struggle to its destin'd eminence,-
To distant spheres, from time to time, she rode
And late to ours, the favor'd one of God-
But, now, the ruler of an anchor'd realm,
She throws aside the sceptre-leaves the helm,
And, amid incense and high spiritual hymns,
Laves in quadruple light her angel limbs.

Now happiest, loveliest in yon lovely Earth,
Whence sprang the "Idea of Beauty" into birth,
(Falling in wreaths thro' many a startled star,
Like woman's hair 'mid pearls, until, afar,
It lit on hills Achaian, and there dwelt)
She looked into Infinity-and knelt.
Rich clouds, for canopies, about her curled-
Fit emblems of the model of her world-
Seen but in beauty-not impeding sight
Of other beauty glittering thro' the light-
A wreath that twined each starry form around,
And all the opal'd air in color bound.

All hurriedly she knelt upon a bed
Of flowers: of lilies such as rear'd the head
On the fair Capo Deucato, and sprang
So eagerly around about to hang
Upon the flying footsteps of-deep pride-
Of her who lov'd a mortal-and so died.
The Sephalica, budding with young bees,
Upreared its purple stem around her knees:-
And gemmy flower, of Trebizond misnam'd-
Inmate of highest stars, where erst it sham'd
All other loveliness:-its honied dew
(The fabled nectar that the heathen knew)
Deliriously sweet, was dropp'd from Heaven,
And fell on gardens of the unforgiven
In Trebizond-and on a sunny flower
So like its own above that, to this hour,
It still remaineth, torturing the bee
With madness, and unwonted reverie:
In Heaven, and all its environs, the leaf
And blossom of the fairy plant in grief
Disconsolate linger-grief that hangs her head,
Repenting follies that full long have Red,
Heaving her white breast to the balmy air,
Like guilty beauty, chasten'd and more fair:
Nyctanthes too, as sacred as the light
She fears to perfume, perfuming the night:
And Clytia, pondering between many a sun,
While pettish tears adown her petals run:
And that aspiring flower that sprang on Earth,
And died, ere scarce exalted into birth,
Bursting its odorous heart in spirit to wing
Its way to Heaven, from garden of a king:
And Valisnerian lotus, thither flown"
From struggling with the waters of the Rhone:
And thy most lovely purple perfume, Zante!
Isola d'oro!-Fior di Levante!
And the Nelumbo bud that floats for ever
With Indian Cupid down the holy river-
Fair flowers, and fairy! to whose care is given
To bear the Goddess' song, in odors, up to Heaven:

"Spirit! that dwellest where,
In the deep sky,
The terrible and fair,
In beauty vie!
Beyond the line of blue-
The boundary of the star
Which turneth at the view
Of thy barrier and thy bar-
Of the barrier overgone
By the comets who were cast
From their pride and from their throne
To be drudges till the last-
To be carriers of fire
(The red fire of their heart)
With speed that may not tire
And with pain that shall not part-
Who livest-that we know-
In Eternity-we feel-
But the shadow of whose brow
What spirit shall reveal?
Tho' the beings whom thy Nesace,
Thy messenger hath known
Have dream'd for thy Infinity
A model of their own-
Thy will is done, O God!
The star hath ridden high
Thro' many a tempest, but she rode
Beneath thy burning eye;
And here, in thought, to thee-
In thought that can alone
Ascend thy empire and so be
A partner of thy throne-
By winged Fantasy,
My embassy is given,
Till secrecy shall knowledge be
In the environs of Heaven."

She ceas'd-and buried then her burning cheek
Abash'd, amid the lilies there, to seek
A shelter from the fervor of His eye;
For the stars trembled at the Deity.
She stirr'd not-breath'd not-for a voice was there
How solemnly pervading the calm air!
A sound of silence on the startled ear
Which dreamy poets name "the music of the sphere."
Ours is a world of words: Quiet we call
"Silence"-which is the merest word of all.
All Nature speaks, and ev'n ideal things
Flap shadowy sounds from visionary wings-
But ah! not so when, thus, in realms on high
The eternal voice of God is passing by,
And the red winds are withering in the sky:-

"What tho 'in worlds which sightless cycles run,
Linked to a little system, and one sun-
Where all my love is folly and the crowd
Still think my terrors but the thunder cloud,
The storm, the earthquake, and the ocean-wrath-
(Ah! will they cross me in my angrier path?)
What tho' in worlds which own a single sun
The sands of Time grow dimmer as they run,
Yet thine is my resplendency, so given
To bear my secrets thro' the upper Heaven!
Leave tenantless thy crystal home, and fly,
With all thy train, athwart the moony sky-
Apart-like fire-flies in Sicilian night,
And wing to other worlds another light!
Divulge the secrets of thy embassy
To the proud orbs that twinkle-and so be
To ev'ry heart a barrier and a ban
Lest the stars totter in the guilt of man!"

Up rose the maiden in the yellow night,
The single-mooned eve!-on Earth we plight
Our faith to one love-and one moon adore-
The birth-place of young Beauty had no more.
As sprang that yellow star from downy hours
Up rose the maiden from her shrine of flowers,
And bent o'er sheeny mountains and dim plain
Her way, but left not yet her Therasaean reign.


High on a mountain of enamell'd head-
Such as the drowsy shepherd on his bed
Of giant pasturage lying at his ease,
Raising his heavy eyelid, starts and sees
With many a mutter'd "hope to be forgiven"
What time the moon is quadrated in Heaven-
Of rosy head that, towering far away
Into the sunlit ether, caught the ray
Of sunken suns at eve-at noon of night,
While the moon danc'd with the fair stranger light-
Uprear'd upon such height arose a pile
Of gorgeous columns on th' unburthen'd air,
Flashing from Parian marble that twin smile
Far down upon the wave that sparkled there,
And nursled the young mountain in its lair.
Of molten stars their pavement, such as fall
Thro' the ebon air, besilvering the pall
Of their own dissolution, while they die-
Adorning then the dwellings of the sky.
A dome, by linked light from Heaven let down,
Sat gently on these columns as a crown-
A window of one circular diamond, there,
Look'd out above into the purple air,
And rays from God shot down that meteor chain
And hallow'd all the beauty twice again,
Save, when, between th' empyrean and that ring,
Some eager spirit Flapp'd his dusky wing.
But on the pillars Seraph eyes have seen
The dimness of this world: that greyish green
That Nature loves the best Beauty's grave
Lurk'd in each cornice, round each architrave-
And every sculptur'd cherub thereabout
That from his marble dwelling peered out,
Seem'd earthly in the shadow of his niche-
Achaian statues in a world so rich!
Friezes from Tadmor and Persepolis-
From Balbec, and the stilly, clear abyss
Of beautiful Gomorrah! O, the wave
Is now upon thee-but too late to save!

Sound loves to revel in a summer night:
Witness the murmur of the grey twilight
That stole upon the ear, in Eyraco,
Of many a wild star-gazer long ago-
That stealeth ever on the ear of him
Who, musing, gazeth on the distance dim,
And sees the darkness coming as a cloud-
Is not its form-its voice-most palpable and loud?

But what is this?-it cometh, and it brings
A music with it-'tis the rush of wings-
A pause-and then a sweeping, falling strain
And Nesace is in her halls again.
From the wild energy of wanton haste
Her cheeks were flushing, and her lips apart;
And zone that clung around her gentle waist
Had burst beneath the heaving of her heart.
Within the centre of that hall to breathe,
She paused and panted, Zanthe! all beneath,
The fairy light that kiss'd her golden hair
And long'd to rest, yet could but sparkle there.

Young flowers were whispering in melody
To happy flowers that night-and tree to tree;
Fountains were gushing music as they fell
In many a star-lit grove, or moon-lit dell;
Yet silence came upon material things-
Fair flowers, bright waterfalls and angel wings-
And sound alone that from the spirit sprang
Bore burthen to the charm the maiden sang:

"'Neath the blue-bell or streamer-
Or tufted wild spray
That keeps, from the dreamer,
The moonbeam away-
Bright beings! that ponder,
With half closing eyes,
On the stars which your wonder
Hath drawn from the skies,
Till they glance thro' the shade, and
Come down to your brow
Like-eyes of the maiden
Who calls on you now-
Arise! from your dreaming
In violet bowers,
To duty beseeming
These star-litten hours-
And shake from your tresses
Encumber'd with dew
The breath of those kisses
That cumber them too-
(O! how, without you, Love!
Could angels be blest?)
Those kisses of true Love
That lull'd ye to rest!
Up!-shake from your wing
Each hindering thing:
The dew of the night-
It would weigh down your flight
And true love caresses-
O, leave them apart!
They are light on the tresses,
But lead on the heart.

Ligeia! Ligeia!
My beautiful one!
Whose harshest idea
Will to melody run,
O! is it thy will
On the breezes to toss?
Or, capriciously still,
Like the lone Albatros,
Incumbent on night
(As she on the air)
To keep watch with delight
On the harmony there?

Ligeia! wherever
Thy image may be,
No magic shall sever
Thy music from thee.
Thou hast bound many eyes
In a dreamy sleep-
But the strains still arise
Which thy vigilance keep-
The sound of the rain,
Which leaps down to the flower-
And dances again
In the rhythm of the shower-
The murmur that springs
From the growing of grass
Are the music of things-
But are modell'd, alas!-
Away, then, my dearest,
Oh! hie thee away
To the springs that lie clearest
Beneath the moon-ray-
To lone lake that smiles,
In its dream of deep rest,
At the many star-isles
That enjewel its breast-
Where wild flowers, creeping,
Have mingled their shade,
On its margin is sleeping
Full many a maid-
Some have left the cool glade, and
Have slept with the bee-
Arouse them, my maiden,
On moorland and lea-
Go! breathe on their slumber,
All softly in ear,
Thy musical number
They slumbered to hear-
For what can awaken
An angel so soon,
Whose sleep hath been taken
Beneath the cold moon,
As the spell which no slumber
Of witchery may test,
The rhythmical number
Which lull'd him to rest?"

Spirits in wing, and angels to the view,
A thousand seraphs burst th' Empyrean thro',
Young dreams still hovering on their drowsy flight-
Seraphs in all but "Knowledge," the keen light
That fell, refracted, thro' thy bounds, afar,
O Death! from eye of God upon that star:
Sweet was that error-sweeter still that death-
Sweet was that error-even with us the breath
Of Science dims the mirror of our joy-
To them 'twere the Simoom, and would destroy-
For what (to them) availeth it to know
That Truth is Falsehood-or that Bliss is Woe?
Sweet was their death-with them to die was rife
With the last ecstasy of satiate life-
Beyond that death no immortality-
But sleep that pondereth and is not "to be'!-
And there-oh! may my weary spirit dwell-
Apart from Heaven's Eternity-and yet how far from Hell!
What guilty spirit, in what shrubbery dim,
Heard not the stirring summons of that hymn?
But two: they fell: for Heaven no grace imparts
To those who hear not for their beating hearts.
A maiden-angel and her seraph-lover-
O! where (and ye may seek the wide skies over)
Was Love, the blind, near sober Duty known?
Unguided Love hath fAllan-'mid "tears of perfect moan."
He was a goodly spirit-he who fell:
A wanderer by moss-y-mantled well-
A gazer on the lights that shine above-
A dreamer in the moonbeam by his love:
What wonder? for each star is eye-like there,
And looks so sweetly down on Beauty's hair-
And they, and ev'ry mossy spring were holy
To his love-haunted heart and melancholy.
The night had found (to him a night of woe)
Upon a mountain crag, young Angelo-
Beetling it bends athwart the solemn sky,
And scowls on starry worlds that down beneath it lie.
Here sat he with his love-his dark eye bent
With eagle gaze along the firmament:
Now turn'd it upon her-but ever then
It trembled to the orb of EARTH again.

"Ianthe, dearest, see-how dim that ray!
How lovely 'tis to look so far away!
She seem'd not thus upon that autumn eve
I left her gorgeous halls-nor mourn'd to leave.
That eve-that eve-I should remember well-
The sun-ray dropp'd in Lemnos, with a spell
On th' arabesque carving of a gilded hall
Wherein I sate, and on the draperied wall-
And on my eyelids-O the heavy light!
How drowsily it weigh'd them into night!
On flowers, before, and mist, and love they ran
With Persian Saadi in his Gulistan:
But O that light!-I slumber'd-Death, the while,
Stole o'er my senses in that lovely isle
So softly that no single silken hair
Awoke that slept-or knew that he was there.

"The last spot of Earth's orb I trod upon
Was a proud temple call'd the Parthenon;
More beauty clung around her column'd wall
Than ev'n thy glowing bosom beats withal,
And when old Time my wing did disenthral
Thence sprang I-as the eagle from his tower,
And years I left behind me in an hour.
What time upon her airy bounds I hung,
One half the garden of her globe was flung
Unrolling as a chart unto my view-
Tenantless cities of the desert too!
Ianthe, beauty crowded on me then,
And half I wish'd to be again of men."

"My Angelo! and why of them to be?
A brighter dwelling-place is here for thee-
And greener fields than in yon world above,
And woman's loveliness-and passionate love."

"But, list, Ianthe! when the air so soft
Fail'd, as my pennon'd spirit leapt aloft,
Perhaps my brain grew dizzy-but the world
I left so late was into chaos hurl'd-
Sprang from her station, on the winds apart.
And roll'd, a flame, the fiery Heaven athwart.
Methought, my sweet one, then I ceased to soar
And fell-not swiftly as I rose before,
But with a downward, tremulous motion thro'
Light, brazen rays, this golden star unto!
Nor long the measure of my falling hours,
For nearest of all stars was thine to ours-
Dread star! that came, amid a night of mirth,
A red Daedalion on the timid Earth."

"We came-and to thy Earth-but not to us
Be given our lady's bidding to discuss:
We came, my love; around, above, below,
Gay fire-fly of the night we come and go,
Nor ask a reason save the angel-nod
She grants to us, as granted by her God-
But, Angelo, than thine grey Time unfurl'd
Never his fairy wing O'er fairier world!
Dim was its little disk, and angel eyes
Alone could see the phantom in the skies,
When first Al Aaraaf knew her course to be
Headlong thitherward o'er the starry sea-
But when its glory swell'd upon the sky,
As glowing Beauty's bust beneath man's eye,
We paused before the heritage of men,
And thy star trembled-as doth Beauty then!"

Thus, in discourse, the lovers whiled away
The night that waned and waned and brought no day.
They fell: for Heaven to them no hope imparts
Who hear not for the beating of their hearts.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation

Al Aaraaf (Hungarian)

        Első rész

Óh, semmi földit! csak a Szép
Szemsugarát, mit visszavert
A virág, hol útjára lép
A nap, belőled, tiszta kert:
Óh, semmit! csak a halmon át
A forrás rezge dallamát;
S az örömét (mit énekel
A dúlt szív) s mely úgy tűnik el,
Oly békén, hogy visszhangja, mint
Kagylóbúgás, zenél megint:
Óh, semmit, ami itt megingat,
Csak szirmot, mely gyönyörbe ringat
És nézi-óvja csókjainkat,
S ékít világot, messze villogót:
A vándor csillagot.

    Édes volt Nesace[2] ifjusága, mert
Világa az arany légben hevert,
Négy lángoló Nap közt magában,
A boldog pusztaság oázisában.
S tovább! Sugarak tengerén, mely itt
Szabad lélekre égi fényt borít,
- S a lélek, mikor oly sürű a hullám,
Nem küzdhet, pompás végzetébe hullván -
Olykor messzi szférákba lebbenő
Utakra szállt, Isten kedvence, ő,
S végül hozzánk. De íme, büszke part
Úrnője, eldob sisakot, jogart,
S a négy fényben[3] fürdeti angyali
Testét; tömjén száll s himnusz hangjai.

    Legboldogabb és legszebb ama föld
Táján, honnan a Szép Eszméje tört
Létre (s kígyózott csillagokon át,
Mint asszonyhaj gyöngy közt, és sugarát
Acháj hegyekre vetve, megpihent)
Most térdre hullt, látván a végtelent.
Míg fellegek gomolyogtak körülte,
Világa igaz jelképei: küldte
Szépségét ez, de tűrte, hogy a más
Szépségéből is jusson villanás
A fényen át - ez inda egybefont
Száz csillagot s mindent szinekbe vont.

    Egy virágágyra térdelt sebesen:
Liliom nőtt ott, olyan, amilyen
Capo Deucatón[4] főt emel, s rohannak
A szirmok szálló lábnyomához annak,
Aki halandót szeretett[5] - a múlt
Büszkesége - s aztán halálba hullt.
A Sephalica,[6] melynek kelyhe telt
Méhekkel, bíbor szárat ott emelt
Térdénél, s a bimbó, mit helytelen
Neveznek Trebizondnak,[7] végtelen
Messzi csillagok legszebbik lakója,
Méze (mesés nektárnak tudta Trója),
Az őrjitően édes, égből cseppent
A vétkesek kertjére, s íme, itt lent,
Trebizondban, egy napsütötte másik
Virágon, mely hasonlít arra, máig
A méheket kínozza: nedve vad
Őrületet s különös álmot ad.
Vigasz nélkül, az ég teljes körén
Gyászosan teng-leng a tündér növény
Levele, szirma - főt horgaszt, a rég
Elillant kéjért vezekelve még;
Feszíti hókeblét az enyhe légnek,
Bűnös szépség, ki így bűnhődve még szebb:
Nyctanthes[8] is, szent, mint maga a fény,
Az éjt illattal eltölteni fél;
És Clytia,[9] sok Nap között habozva,
Szirmát ezer mérges könny harmatozza;
S ama vágyó virág, mely a mezőn
Kinyílt s meghalt, még alig létezőn,
Illatos szíve megszakadt, hogy végig
Szálljon a király kertjéből az égig:
A Valisneria[10] lótusza, mely erre
A Rhône habjain át küzdve tör le;
És a te bíbor nedved, drága Zante![11]
Isola d'oro![12] Fior di Levante![13]
S a szent folyón lengő örök Nelumbó,[14]
Indus Cupidót hordó büszke bimbó -
Mind szép, tündér virág, mind tudja: neki kell
Az istennő dalát illattal zengni fel:

"Szellem! ki élsz az ég
    Ölén, ahol
A rémes és a szép
    Versenyt dalol!
A kék vonal felett,
    Mely őriz csillagot,
S szobád őrzője lett,
    Neked határt szabott -
Határt, mit átrepül
    Az üstökös, ha már
Gőgös trónján nem ül,
    S örökre szolga, jár
Hordozva rőt tüzét,
    Mely szívében lakik,
S nem lassulón, sötét
    Kínjától nem szökik -
Ki - tudja jól a hit -
    Vagy és élsz végtelen,
De arcod árnyait
    Ki oszlathatja fenn?
Bár minden lény, kiről Nesace,
    A hírnököd, tudott,
Öröklétedről, mint saját
    Létéről álmodott,
Isten, szavad betelt,
    A csillag felszaladt
Viharon át, de elszelelt
    Tüzes szemed alatt;
S itt Hozzád vágya tér,
    Az óhaj, mely a Te
Birodalmadba könnyen ér,
    Trónodnak részese -
A szárnyas Képzelet
    Küldött, s nem tágitok,
Míg nem válik felhők felett
    Tudássá a titok."

Szólt; s égő arcát pirulva temette
A liliomok közé, így keresve
Oltalmat tűz-szemétől; reszkető
Csillagok lesték, mit felelhet Ő.
S a lány nem mozdult, mert már a nyugodt
Légen át ünnepi hang suhogott!
A csönd hangja! riadt fülhöz süvöltő,
Mit "szférák zenéjé"-nek hív a költő!
Világunk csak szó; a nyugalmat, tudjuk,
Mi puszta szóval mind "Csönd"-nek hazudjuk.
Pedig az egész Természet beszél,
S még eszméknek is árnyék-hangja kél;
De, jaj! nem akkor, mikor a magasban
Isten örök szózata szárnyal lassan,
S a rőt szelek sziszegnek szakadatlan:

    "A láthatatlan pályán át suhan
Sok világ s csak egyetlen Napja van -
Hol szerelmem bolondság s a tömeg
Még hiszi, hogy csak föld rengése, meg
Vihar, villám az én mérgem, s a tenger
Haragja (óh, mért vetődik az ember
Dühöm útjába?) - egyetlen a Nap,
S a perc homokja, ha futásba kap,
Sötétül; de tiéd a fényességem,
Hogy titkaim vidd át a fölső égen.
Kristálylakod hagyd el, s egész uszállyal
Rézsút a holdas ég szivébe szárnyalj,
Mint tűzbogárraj lengj Szicíliának
Éjén, új fényt adj egy másik világnak!
A titkot, mellyel követségbe mégy,
Hirdesd a fényköröknek, s így te légy
Minden sziveknek átka és határa,
Hogy bűn ne szálljon az ég csillagára!"

    Fölkelt a lány a sárga éjszakán;
Egy hold sütött! A földön mindahány
Szív egyhez hű, és egy holdat imádunk;
Lám, nem birtokolt ott többet minálunk
A Szépség szülőföldje. S hogy szökellt
A csillag, a leány is útrakelt
Virág-szentélyből, hegyen-völgyön át,
De még nem hagyta el honát, Theraseát[15].

        Második rész

Magasan a hegy zománcos fején,
Egy halom - melyet bámul fekhelyén
Az álomittas pásztor, fölemelve
Nehéz szemhéját, lassan mozdul nyelve,
Majd sűrűn morogja: "Irgalmazz nékem",
Mikor a hold negyede ég az égen -
Egy halom magasult fel a tetőn,
Mely napos éterbe nyúlt reszketőn,
S éjjel a tűnt nap fényét ontva lángolt,
Míg a hold különös világa táncolt;
A halom, melyre az ég fénye hullt,
Szép márványoszlopokkal magasult
A légbe, s iker-mosolyát ragyogta
A messze lent vetélkedő habokra,
S az ifjú hegyet barlangjába fogta.
Köve megolvadt csillag, mely leérve
A sötét légben, en-szemfödelére
Ezüstöt hullat, haldokolva, szét,
S felékíti az ég minden körét.
Egy kupola, mely az égből szökött,
Koronaként az oszlopok fölött
Pihent: egyetlen gyémánt ablaka
A bíbor légbe nézett. És maga
Az Istentől eredt sugár kereste,
Szentelt szép fénykörét megkétszerezte;
Csak akkor nem, ha az ég fénye ellen
Sötét szárnyat emelt egy buzgó szellem.
De ott szeráf-szemek látták a földet
Fedő homályt is, azt a szürkés-zöldet,
Melyet a Szépség sírjául jelöl
A Természet, s leng a sarkok felől;
S minden faragott kerub, kitekintve
Márvány lakából, olyannak tűnt, mint e
Föld, mert a fülke árnya ráborult -
Mily pompás, dús szobrokat ont a mult!
Achaia, Tadmor[16] és Persepolis
És Baalbek és a szép Gomorra is
Nyugodt mélyből! Óh, hozzád ért a hullám,
De már nem vált meg, késve tornyosulván!

    A hang szeret mulatni nyári éjben;
A szürke hajnal mormogását ébren
Figyelni, azt, mely sok-sok ezer éve
Osont a vad csillagnéző fülébe
Chaldeában, s azóta is leszáll
Arra, ki a homályt bámulva áll;
Jön a sötét, teste mint fellegé;
Mondd: nem tapintod-é, hangját nem hallod-é?

    De mi ez? Itt van, s magával csodás
Zenét hoz, mely mint a szárnysuhogás.
Szünet - majd fölzeng minden ős-elem,
És Nesace újra termében terem.
Még érzi száguldása vad hevét,
Orcája lángol és szétnyílt az ajka,
Keble dagad, s mely gyengéd csípejét
Ölelte, az öv, kettészakadt rajta.
S a terem közepén megáll lihegni
S felkiált, Zante! Vágyna már pihenni
A tündér légben, mely csókolva fut
Arany fürtjéhez - s csak csillogni tud!

Boldog virágnak a gyengéd virág
Titkokat súgott, s a fáknak a fák;
Zenélve hullt ezer forrás a mélybe,
S a hold, a csillag fénye véle ért le;
De jött a csönd: és minden anyag, még a
Virág, vízesés, angyalszárny is néma;
És egyedül a szellem szava szólt
A bájos dalban, mit a lány dalolt:

"Szép szirmok és szárak
    Vagy vad hab közül,
Mely holdfényben árad
    S az alvóra ül -
Szép lények, kik vágytok
    Zárt szemmel a sok
Csillag közt, csodátok
    Mit földrehozott,
S a csillag levágtat
    S most veletek él,
Mint szeme a lánynak,
    Ki nektek beszél,
Mind ébredj! ne szunnyadj
    Kék lugas ölén,
Hisz álmodni nem hagy
    A csillagi fény;
És rázd ki hajadból
    A csókok lehét,
A harmatos-vadból
    A teher felét -
(Óh, angyal sem boldog,
    Ha sosem szeret)
Te vesd el a csókot,
    Mely álomba vet!
Föl! Szárnyalj! az éjben
    Harmatra ne nézz,
Súlyától ne légyen
    A röptöd nehéz;
Becézést se tűrjön
    A szíved, hiszen
Az könnyű a fürtön,
    De ón a sziven.

Ligeia![17] Te drága,
    Te szép, akinek
Még nyers ideája
    Is dalba rezeg,
Akarsz-e a széllel
    Rohanni vakon,
Vagy pihensz az éjen,
    (Úgy lebegsz azon,
Mint albatrosz, szárnyát
    Ha kitárja fönn)
És harmóniáját
    Hallgatnod öröm?
Ligeia! légy bárhol,
    Erő nem akad,
Mely külön varázsol
    Téged s a szavad
Zenéjét. Így adsz
    Álmot sokaknak,
De te nem szunnyadsz,
    Hangok riadnak:
Az eső zenél,
    Mely virágra hull
És új táncra kél
    A vihar vadul;
És növekszik félve
    Halk zajjal a fű -
Óh, dolgok zenéje,
    Mit másol a mű!
Hát röpülj el, édes,
    Ne légy soha rest,
A holdfényben ékes
    Sok forrást keresd;
A tavat, mely az égre
    Álmában nevet,
Mert az hint kebelére
    Szép ékszereket;
S hol vad indák kúsznak,
    És árnyuk is lenn,
És lányok alusznak
    A parti gyepen;
De elszökött néhány
    S a méhekkel alszik -
Hát ébreszd fel, szép lány,
    Hol mocsár ring s halk sík;
Menj! leheld fülükbe
    A vers-ütemet,
Mely után epedve
    Hunytak szemet;
Mert mi ébreszthetne
    Angyalt fürgébben,
Ki álomra dőlt le
    A hűs holdfényben,
Mint a varázs, mely győző
    Más bűbáj felett;
Az ütem, melytől ő

Ezer szeráf, szárnyas szellem, nagy angyal
A Birodalmat áthasítva nyargal.
Sok ifju álom jár még kába röptén,
És csak "tudás"-ban nem szeráf - a csöpp fény,
A már lehullt, szétvált előttük újra,
Halál! Isten szemétől csillagunkra.
E tévedés halálnál édesebb volt;
Hisz nálunk is a tudásból sötét folt,
Bús pára száll tükrére az örömnek;
Náluk ez pusztulás lett volna, szörnyebb;
Mert mit ér (nékik) tudni, amit látok:
Hogy az igaz hazug s az áldás átok?
Őket édesen s úgy érte a vég,
Hogy nagyszerű volt életük s elég;
Nem követte öröklét hulltuk csendjét,
Csak lenge álom, mely maga a nemlét -
Fáradt lelkem bár ott nyughatna el,
Az égi léttől messze és pokolhoz sem közel!
Mely szellem nem figyelte, s míly csalit
Mélyén, e himnusz buzdításait?
Két vétkes nem; s lehullt; nem irgalmaz az Ég
Annak, ki mást se hall, csak verdeső szivét;
Egy szűzi-angyal és szeráf-szerelme.
Óh, hol fogadták be a vak Szerelmet
A józan lecke mellett? Elbukott,
Míg "teljes fájdalom-könnyeket" hullatott.

Nagy szellem volt ő, ő, ki elesett:
A vándorló mohos kutak felett.
A fenti fény körébe bámuló,
Szerelmével holdfényes álmu, jó.
Nem csoda! Minden csillag szemszerűen
A Szép hajára néz édes derűvel;
Csillag, patak szent fénye járta át
Szerelem-űzte szíve bánatát.
Az éj (számára bánat éje volt)
Szirten lelte az ifjú Angelót.[18]
Az égre kúszik s néz kegyetlenül
A sok csillagvilágra, mely ott lenn elterül.
S ő szerelmével itt ült, rávetette
Sötét sastekintetét az egekre;
Majd a leányra, de egy újabb sor dúlt
Pillantással megint a Földhöz fordult.

"Ianthe, drága, nézd! Mily csöpp sugár!
Be szép, ha a tekintet messze jár!
Nem ilyennek látszott az őszi esten,
Mikor elhagytam fénylő termeit s nem
Bánkódtam. Óh, emlékszem: a nap ott
Varázsos sugarával rácsapott
Lémnosban[19] a díszes arany teremre,
Amelyben ültem, s aztán a szememre;
Szemhéjamat nehéz sugara kába
Súllyal hajtotta át az éjszakába!
Előbb szemem szerelmen, szirmokon
Perzsa Szádit[20] követett szent uton;
De, óh, e fény! Elszunnyadtam, s elöntött
A Halál a szép szigeten, s aként jött,
Oly lágyan: egy alvó hajszál se tudta,
Hogy minden érzékemet elborítja.

Végső kikötőm, óh Föld, partodon
Egy büszke templom volt: a Parthenon[21].
Oszlop-fala több szépséget ragyog fel
Sugárzó keblednél is, én szerelmem;
S mikor a vén Idő feloldta szárnyam,
Tornyáról akkor én sasként kiszálltam,
S egy perc alatt egy évet lekaszáltam.
Ameddig csüngtem leges térein,
Kertjének fele gördült félre, mint
Sebes szekér, a szemem előtt, és még
A lakatlan városok is kifúlva,
Ianthe, akkor megrohant a Szépség,
Csaknem emberré válni vágytam újra."

"Én Angelóm! Miért is lennél ember?
Fényesebb lakhely vár rád közelemben,
Szerető asszony és zöldebb mező
És drága báj, szerelmet érező."

"De halld, Ianthe! mikor elmaradt
A lágy lég s szárnyas szellemem haladt,
Talán megszédült elmém, és a későn
Elhagyott világ zűrzavarba lépőn
Továbbszökkent helyéből és a széllel
Tűzként rohanva tüzes égbe ért el.
S éreztem, édesem, hogy akkor kezdtem
Hullni; nem gyorsan, ahogy emelkedtem,
De a fényben reszketve lefelé
Vonultam az arany csillag felé
Réz sugáron át. Nem volt hosszu pályám,
Mert csillagod tőlem nem messze várt rám,
Szörnyű csillag! mely éjén az örömnek
Vörös virágként ront a félő Földnek."

"Jöttünk, s földedre; de úrnőnk szavát
Mi ketten nem változtathatjuk át;
Jöttünk, szerelmem; fönt, lent és körül,
Mint tűzbogár, ha jő, megy és örül,
S okát nem kérdjük; épp elég, ha ad
Intést, mit ő az Istentől fogad.
De a szürke Idő sosem vetette
Tündér szárnyát még tündöklőbb terekre
Világodnál! Kicsiny volt s szürke szinte
S csak angyalszemek látták eleinte
Al Aaraafot, mikor feltűnt az égen
S vágtatni kezdett holdas messzeségen;
De mikor fényköre már nagyranőtt,
Mint a szép szobra az ember előtt,
Mi bámultunk öröksége felett,
És, mint a Szép, a csillag reszketett!"

A szeretők szót így váltottak ott
Az éjben, mely tűnt s nem hozott napot.
S lehulltak; mert nem irgalmaz az Ég
Annak, ki mást se hall, csak verdeső szivét.

[1] A Koránban a menny és a pokol közötti régió neve
[2] Az Al Aaraaf uralkodónője, egyben a szépség megszemélyesítője
[3] utalás a négyszög formájú csillagképre (Kassziopeia)
[4] Ma: Akra Deukaton; Levkadi (ókori nevén Leukádia) sziget déli csúcsának olaszos neve
[5] Szapphó, aki a legenda szerint Phaón iránti szerelmében Leukádia sziklájáról levetette magát
[6] Indiai növény
[7] A Fekete-tenger melletti ókori Trapezusz, amely kertjeiről volt híres
[8] Indiai növény
[9] Napraforgó
[10] helyesen Vallisneria; trópusi növényfajta
[11] Jácint, valamint a sziget neve, ahonnan a virág állítólag származik
[12] Aranysziget (olasz)
[13] Levante virága (olasz)
[14] Az indiai lótusz elferdített neve
[15] Seneca számol be egy szigetről, amely a tengerészek szeme láttára bukkant fel a tengerből Théra (Santorini) és a Thirasia szigetek közelében; a szigetet Plinius is említi, többek között Thia néven. A sziget Therasea elnevezése Poe-tól származik.
[16] Más néven Tamar: Salamon király sivatagban épített városa, klasszikus nevén Palmüra.
[17] Egy nimfa neve, itt a zene megszemélyesítője. Jelentése: jól hangzó (görög)
[18] Michelangelo megifjodott szelleme, aki Ianthéval, a nem földi lánnyal a mű második részének főszereplője.
[19] Erre a szigetre zuhant Héphaisztosz, mikor Zeusz az Olümposzról a földre hajította.
[20] XIII. századi perzsa költő
[21] 1687-ben még teljes pompájában állt Athén legmagasabb pontján. (Poe saját jegyzete)

Uploaded byP. T.
Source of the quotation