Poe, Edgar Allan: Tamerlán [1] (Tamerlane in Hungarian)

Kind solace in a dying hour!
Such, father, is not (now) my theme-
I will not madly deem that power
Of Earth may shrive me of the sin
Unearthly pride hath revell'd in-
I have no time to dote or dream:
You call it hope-that fire of fire!
It is but agony of desire:
If I can hope-Oh God! I can-
Its fount is holier-more divine-
I would not call thee fool, old man,
But such is not a gift of thine.

Know thou the secret of a spirit
Bow'd from its wild pride into shame.
O yearning heart! I did inherit
Thy withering portion with the fame,
The searing glory which hath shone
Amid the jewels of my throne,
Halo of Hell! and with a pain
Not Hell shall make me fear again-
O craving heart, for the lost flowers
And sunshine of my summer hours!
The undying voice of that dead time,
With its interminable chime,
Rings, in the spirit of a spell,
Upon thy emptiness-a knell.

I have not always been as now:
The fever'd diadem on my brow
I claim'd and won usurpingly-
Hath not the same fierce heirdom given
Rome to the Caesar-this to me?
The heritage of a kingly mind,
And a proud spirit which hath striven
Triumphantly with human kind.

On mountain soil I first drew life:
The mists of the Taglay have shed
Nightly their dews upon my head,
And, I believe, the winged strife
And tumult of the headlong air
Have nestled in my very hair.

So late from Heaven-that dew-it fell
(Mid dreams of an unholy night)
Upon me with the touch of Hell,
While the red flashing of the light
From clouds that hung, like banners, o'er,
Appeared to my half-closing eye
The pageantry of monarchy,
And the deep trumpet-thunder's roar
Came hurriedly upon me, telling
Of human battle, where my voice,
My own voice, silly child!-was swelling
(O! how my spirit would rejoice,
And leap within me at the cry)
The battle-cry of Victory!

The rain came down upon my head
Unshelter'd-and the heavy wind
Rendered me mad and deaf and blind.
It was but man, I thought, who shed
Laurels upon me: and the rush-
The torrent of the chilly air
Gurgled within my ear the crush
Of empires-with the captive's prayer-
The hum of suitors-and the tone
Of flattery 'round a sovereign's throne.

My passions, from that hapless hour,
Usurp'd a tyranny which men
Have deem'd, since I have reach'd to power,
My innate nature-be it so:
But father, there liv'd one who, then,
Then-in my boyhood-when their fire
Burn'd with a still intenser glow,
(For passion must, with youth, expire)
E'en then who knew this iron heart
In woman's weakness had a part.

I have no words-alas!-to tell
The loveliness of loving well!
Nor would I now attempt to trace
The more than beauty of a face
Whose lineaments, upon my mind,
Are-shadows on th' unstable wind:
Thus I remember having dwelt
Some page of early lore upon,
With loitering eye, till I have felt
The letters-with their meaning-melt
To fantasies-with none.

O, she was worthy of all love!
Love-as in infancy was mine-
'Twas such as angel minds above
Might envy; her young heart the shrine
On which my every hope and thought
Were incense-then a goodly gift,
For they were childish and upright-
Pure-as her young example taught:
Why did I leave it, and, adrift,
Trust to the fire within, for light?

We grew in age-and love-together,
Roaming the forest, and the wild;
My breast her shield in wintry weather-
And when the friendly sunshine smil'd,
And she would mark the opening skies,
I saw no Heaven-but in her eyes.

Young Love's first lesson is-the heart:
For 'mid that sunshine, and those smiles,
When, from our little cares apart,
And laughing at her girlish wiles,
I'd throw me on her throbbing breast,
And pour my spirit out in tears-
There was no need to speak the rest-
No need to quiet any fears
Of her-who ask'd no reason why,
But turn'd on me her quiet eye!

Yet more than worthy of the love
My spirit struggled with, and strove,
When, on the mountain peak, alone,
Ambition lent it a new tone-
I had no being-but in thee:
The world, and all it did contain
In the earth-the air-the sea-
Its joy-its little lot of pain
That was new pleasure-the ideal,
Dim vanities of dreams by night-

And dimmer nothings which were real-
(Shadows-and a more shadowy light!)
Parted upon their misty wings,
And, so, confusedly, became
Thine image, and-a name-a name!
Two separate-yet most intimate things.

I was ambitious-have you known
The passion, father? You have not:
A cottager, I mark'd a throne
Of half the world as all my own,
And murmur'd at such lowly lot-
But, just like any other dream,
Upon the vapour of the dew
My own had past, did not the beam
Of beauty which did while it thro'
The minute-the hour-the day-oppress
My mind with double loveliness.

We walk'd together on the crown
Of a high mountain which look'd down
Afar from its proud natural towers
Of rock and forest, on the hills-
The dwindled hills! begirt with bowers,
And shouting with a thousand rills.

I spoke to her of power and pride,
But mystically-in such guise
That she might deem it nought beside
The moment's converse; in her eyes
I read, perhaps too carelessly-
A mingled feeling with my own-
The flush on her bright cheek, to me
Seem'd to become a queenly throne
Too well that I should let it be
Light in the wilderness alone.

I wrapp'd myself in grandeur then,
And donn'd a visionary crown-
Yet it was not that Fantasy
Had thrown her mantle over me-
But that, among the rabble-men,
Lion ambition is chained down-
And crouches to a keeper's hand-
Not so in deserts where the grand-
The wild-the terrible conspire
With their own breath to fan his fire.

Look 'round thee now on Samarcand!
Is not she queen of Earth? her pride
Above all cities? in her hand
Their destinies? in all beside
Of glory which the world hath known
Stands she not nobly and alone?
Falling-her veriest stepping-stone
Shall form the pedestal of a throne-
And who her sovereign? Timour-he
Whom the astonished people saw
Striding o'er empires haughtily
A diadem'd outlaw!

O, human love! thou spirit given
On Earth, of all we hope in Heaven!
Which fall'st into the soul like rain
Upon the Siroc-wither'd plain,
And, failing in thy power to bless,
But leav'st the heart a wilderness!
Idea! which bindest life around
With music of so strange a sound,
And beauty of so wild a birth-
Farewell! for I have won the Earth.

When Hope, the eagle that tower'd, could see
No cliff beyond him in the sky,
His pinions were bent droopingly-
And homeward turn'd his soften'd eye.
'Twas sunset: when the sun will part
There comes a sullenness of heart
To him who still would look upon
The glory of the summer sun.
That soul will hate the ev'ning mist,
So often lovely, and will list
To the sound of the coming darkness (known
To those whose spirits hearken) as one
Who, in a dream of night, would fly
But cannot from a danger nigh.

What tho' the moon-the white moon
Shed all the splendour of her noon,
Her smile is chilly, and her beam,
In that time of dreariness, will seem
(So like you gather in your breath)
A portrait taken after death.
And boyhood is a summer sun
Whose waning is the dreariest one-
For all we live to know is known,
And all we seek to keep hath flown-
Let life, then, as the day-flower, fall
With the noon-day beauty-which is all.

I reach'd my home-my home no more
For all had flown who made it so.
I pass'd from out its mossy door,
And, tho' my tread was soft and low,
A voice came from the threshold stone
Of one whom I had earlier known-
O, I defy thee, Hell, to show
On beds of fire that burn below,
A humbler heart-a deeper woe.

Father, I firmly do believe-
I know-for Death, who comes for me
From regions of the blest afar,
Where there is nothing to deceive,
Hath left his iron gate ajar,
And rays of truth you cannot see
Are flashing thro' Eternity-
I do believe that Eblis hath
A snare in every human path-
Else how, when in the holy grove
I wandered of the idol, Love,
Who daily scents his snowy wings
With incense of burnt offerings
From the most unpolluted things,
Whose pleasant bowers are yet so riven
Above with trellis'd rays from Heaven,
No mote may shun-no tiniest fly-
The lightning of his eagle eye-
How was it that Ambition crept,
Unseen, amid the revels there,
Till growing bold, he laughed and leapt
In the tangles of Love's very hair?

Haldoklót enyhitő vigasz?
    Nem erről van szó (most), atyám
Őrültség volna kérnem az
        E földi mértéknél nagyobb
        Dölyfömre itt bocsánatot -
    Vénség, nyugvás nem vár reám.
Remény az, hol tűz tűze forr?
Ó nem, csak vágyam haldokol.
Ha van remény - s van, ó igen! -
    Úgy magva szentebb, istenibb!
Nem mondom rád: "vén esztelen" -
    De hogy reményt adhatsz, ne hidd!

Mondd, ismered a szörnyü dölyfben
    Szégyent vallt lélek titkait?
Sóvár szív! véle örököltem
    E hervadást is, mint a hírt,
A tűző fényt, mely rám sütött
A trónon, ékkövek között.
Pokol-dicsfény! azóta sem
Szorítja el szomjas szivem
Pokolként égő fájdalom
Virágodért, nyaram, napom!
A holt időnek élő hangját,
Szünetlenül kongó harangját
Egy árnyvilág üres ölén
Lélekharangnak hallom én.

Nem voltam én mindig ilyen!
Bitor vágyból került fejem
    Köré e lázas diadém -
Nem épp olyan jusson szerezte
    Caesar Rómát, mint ezt meg én?
        Királyi ész örökjogán
S egy felsőbb szellemén, mely büszke
        Győzelmet ült emberfaján.
Hegyormon sarjadt életem.
    Éjente Tagláj zord köde
    Harmatjával hintett tele,
S úgy érzem, a szárnyas elem,
A vad szél, mely harcolva szállt,
Nyugalmat fürtömben talált.

Az ég harmatja késve hullt
    (Álmokkal terhes éj volt már!) -
Hozzám mint poklok ujja nyúlt;
    S egy-egy vörös villámsugár
Zászlószerű felhők alatt
    Félig lehunyt szememnek ott
    Királyi pompát mutatott,
S az égzengésben kürt riadt:
    Rámtört e hang s oly harcba vont,
        Mit emberek vívnak s szavam,
Az én szavam száll - kis bolond! -
        (Ó, táncolt volna boldogan
A lelkem ily hang hallatán) -
Kiáltottam győztes csatán!

Eső vert és fejem felett
    Nem volt fedél - bősz szél alatt
    Süket lettem, meg béna, vak.
Azt hittem: emberkéz vetett
    Reám babért; s amint vadul
Hideg lég zúgott, rám ömölt,
    Hallottam, amint romba hull
Sok ország - rabnép jajt üvölt -,
Hadam morajlik és a trón
Körül nyüzsög sok talpnyalóm.

Zord óra! akkor lett szivem
    Vad szenvedéllyel zsarnoki,
S a trón uráról senkisem
        Hinné, hogy másra született.
    Higgyék! de volt egy lény, aki
Már tudta akkor is, mikor
        Tüzem még ifjan égetett
(Mert húny a vágy, ha nő a kor) -
    E vas-szívben volt némi kis
    Hely női gyengeségnek is.

Szóval ki nem fejezhetem,
Hogy' ég az égő szerelem!
S egy tűnt arc szépségét nyomon
Követni immár nem tudom,
Mert rajza, mint a játszi szél
Emléke, már csak bennem él.
Olyan ez, mint böngészni nyűtt
    Könyvekben ős törvényeket,
Révült szemmel látván együtt
Sok értelmet rejtő betűt
    S üres képzelmeket.

Megérte Ő szerelmemet!
    S én gyermekként imádtam őt,
Kit írigykedve leshetett
    Az angyal is; szíve előtt
Minden reményt, gondolatot
    Mint oltáron égettem én,
        És mind nyílt volt és gyermeteg,
És szűz - hisz példát ő adott.
    Mért hagytam el s követtem én
        Lidérces belső tűzemet?

Korunk s szerelmünk nőtt - egymással
    Jártunk erdőn, vad táj ölén;
Testemmel óvtam hófuvásban;
    Ha nyájas Napból hullt a fény
S kereste ő a nyílt eget -
Szemébe néztem menny helyett.

A zsenge vágy sziven tapint;
    Mert napfény hullt ránk és mosoly,
Elűzve apró gondjaink,
    Lánytréfáin kacagva s oly
Heves keblére bújva lett
    Fölöslegessé mind a szó:
A lelkem ontott könnyeket
    És nem kellett megnyugtató
Beszéd - ő sem kérdezte: mért,
Csak rám vetette halk szemét.

De szerelemnél többre tört
A lelkem: küszködött, pörölt,
Magában szállt a szirt felett,
S a becsvágytól új hangja lett -
"Te voltál, úgymond, életem:
    Te, nagyvilág s élményeim
A földön - légben - tengeren -
    A kéj meg az a csöppnyi kín,
Mely új kéjt ád, s az eszményképem,
    Az éj üres ködálmai -
S a még semmibb morzsák a létben
    (Árnyak s fény zordabb árnyai!)
Ködszárnyon mind eltávozott
    És így eggyé keveredett
    Képed s egy név - a te neved!
Két más s mégis közös dolog."

Becsvágyó voltam. Ismered,
    Atyám, e vágyat? Semmiképp!
Hogy egy szegény koldus szemet
A trónra s fél világra vet!
    Szidtam szerény sorsom nyügét.
De amint bármely álom a
    Harmatpárával messzeszáll,
Ez is szétfoszlott volna, ha
    Nincs benne egy szépségsugár,
S egy percig - óráig - napig
E kettős báj el nem vakít.

Együtt jártunk a meredély
Felett; a természet kevély,
Erdőből, szirtből lett, magas
    Tornya előtt feküdt a domb -
A lanka! melyet sok lugas
    Övez, s ezer patakja zsong.

Fényről, nagyságról szóltam - ám
    Kendőzött szóval, mely mögött
Ő méltán sejthetett csupán
    Egypercnyi témát; s nézve őt,
Tán könnyelműen hittem el,
    Hogy ő is érzi azt, mit én -
Úgy éreztem: trónt érdemel,
    Királyi trónt ez arc, e fény -
S túl szép, hogy itt kallódva el,
    Ragyogjon zord erdők ölén.

Nagyságba burkolóztam és
    Viseltem álom-koronámat -
        De mégse' csak fantáziám
        Terített hermelint reám -
Hanem az, hogy a gyülevész
    Nép közt a becsvágy oly vadállat,
Melyet gazdája láncra vert;
De kint a pusztán frigyre kelt
Nagyság, vadság és szörnyüség,
Hogy együtt szítsák föl tüzét.

S most nézz Szamarkandon körül!
    A Föld úrnője! Ó, dicső
A városok közt. Áll-ledűl
    Az, melyre rámutat; hisz ő
Az egy, a legnemesb csoda,
Amilyen nem volt még soha!
S ha dől, utcáinak köve
Másutt a trónnak lesz töve, 
S kit vall legfőbb úrnak? Timúrt,
    Ki a megbűvölt nép előtt
Országok romjain vonult -
    A felkent vakmerőt!

Ó szerelem, az égi nagy
Remények földi lelke vagy!
Úgy ittunk, mint esőt iszik
Sirokkó-szikkasztotta sík,
S ha nem hatott áldó erőd,
Szivünk sivár volt, mint előbb.
Ó eszme, mely a vad zenét
S bizarr szépség igézetét
Fontad életemre s körém,
Ég áldjon! - a Föld lett enyém!

Reményem sasként szállt s midőn
    Előtte nem volt szirt, csak ég,
Szárnyát leszegte csüggedőn,
    S enyhülten nézett vissza még.
Est volt. Mikor leszáll a Nap,
Szivében zord bánat fakad
Annak, ki még nézné tovább
A nyári napfény bíborát,
S meggyűlölvén a gyakran kedves
Alkony ködét, mindegyre les, les
Közelgő éji hangokat
(Mit csak lélek hall), mint ki vad
Álmában futva futna el,
De nem tud, bár a vész közel.

S hogy Hold - fehérlő Hold - vetett
Zenitjéről fényt? Meglehet.
Ám ez hideg mosoly - e fény
Olyan a bánat éjjelén.
(El is fullad bennünk a lég),
Mint egy halál utáni kép.
Ifjúkorunk a nyári Nap,
Fogyásánál nincs gyászosabb:
A tudni kívánt már tudott,
S mit bírni vágytunk, elfutott.
Bár veszne kérészéletünk
A szép déllel, mely mindenünk.

Hazajöttem - s nincs otthonom:
    Elmúlt, mi azzá tette volt.
S kilépve mohos kapumon,
    Halkan tapostam bár a port - 
A kőküszöbből szólt felém
Egy hang, melyet ismertem én -
    Pokol! kihívlak én, vajon
    Van-é izzó tűz-ágyadon
    Megtörtebb szív, több fájdalom?

Atyám, ó, én hiszem, s ma már
    Tudom - mert a meg nem csaló
        Halál, a messzi boldogok
Honából érkező Halál
        A vaskapun rést hagy, hogy ott
    A végtelent árszárnyaló
    Fényt küldjön az elzárt Való -
Hiszem, hogy minden földi út
Eblisz^[2] kelepcéjébe fut -
Ezért történt, hogy míg ott jártam
A Szerelem szent barlangjában,
Hol égő áldozat naponta
Legtisztább illatát rajongva
A hószárnyú Bálványra ontja:
A Szerelemre, melynek lombját
Az égi fények általfonják,
S melynek villámló sasszemét
El nem kerüli morzsa, légy -
Történt, hogy láthatatlanul
    Az élvek közt Becsvágy suhant,
Majd felkacagva és vadul
    A Szerelemre rárohant.

[1] Ismertebb nevén Timur Lenk, mongol uralkodó és hódító (1336-1405).
[2] Eblisz: a dzsinnek, gonosz szellemek fejedelme