Poe, Edgar Allan: Nyugtalanság völgye (The Walley of Unrest in Hungarian)

Once it smiled a silent dell
Where the people did not dwell;
They had gone unto the wars,
Trusting to the mild-eyed stars,
Nightly, from their azure towers,
To keep watch above the flowers,
In the midst of which all day
The red sunlight lazily lay,
Now each visitor shall confess
The sad valley's restlessness.
Nothing there is motionless -
Nothing save the airs that brood
Over the magic solitude.
Ah, by no wind are stirred those trees
That palpitate like the chill seas
Around the misty Hebrides!
Ah, by no wind those clouds are driven
That rustle through the unquiet Heaven
Unceasingly, from morn till even,
Over the violets there that lie
In myriad types of the human eye -
Over the lilies that wave
And weep above a nameless grave!
They wave: - from out their fragrant tops
Eternal dews come down in drops.
They weep: - from off their delicate stems
Perennial tears descend in gems.

Volt egy bájos, néma táj,
Nép-nem-lakta völgy-lapály;
Népe hadba ment, de hitt
Abban, hogy virágait
Lágy csillagszem őrzi éjjel,
Kék tornyából nézve széjjel,
Napközben meg majd a dél
Fénye éppen ott henyél.
Most ki jár ott, tudja már:
Zaklatott e bús lapály,
Semmi sincs, mi nyugton áll -
Semmi, csak a lég lebeg
Ott bűvös magány felett.
Ah, széltől ott lomb nem zizeg
A fán, hanem csöndben libeg,
Mint Hebridáknál hűlt vizek!
Ah, széltől ott felhő se' fut ma,
A bolydult égen szállva-zúgva
S reggeltől estig sem csitulva,
Míg alant ott a violák:
Emberszem-forma miriád -
Míg ott alant a liliom
Leng, sír egy névtelen siron!
Leng: - és meging a könnyü szál,
Szünetlen gyémánt-könnyü száll.